Szárnyra kapott Betsivel meg is indultunk Queenstown felé most már teljes erőbedobással.  De mivel már sokadjára kihagytuk, így ezúttal nem fogjuk, meglátogattuk az aranyvárost félúton. Kívülről mindig is oly kecsegtetőnek tűnt, s gondoltuk a fejenként 15 dolláros tarifáért a tartalom is megfelelő lesz. Sajnos csalódnunk kellett. Igazából a déli napon megtett 1 órás kör alatt szinte semmi nem volt, minden egyes bokroshoz odaírtak valamit, hogy ez itt ez és ez meg ez, de igazából sehol semmi, csak kamu dumák. Amit eredeti házikóknak hittünk, azok egy filmhez készült díszletek voltak.

A díszlet

1st

Összességében a látogatóközpont körül voltak régi gépezetek, amik érdekesek, de ehhez nem kellett volna 1 órát sétálnunk a semmiben, s igazából a 30 dollárt sem érte meg. Ami érdekesség lett még, hogy nekiálltunk aranyat mosni. Összességében lett egy nanomiligrammnyi aranyam (Viktornak sajnos semmi), de azt sem én szúrtam ki, hanem a helyi bácsi mosta ki a tálamból, szóval ki tudja valóban ott volt-e, vagy csak kedvesen odahelyezte :P

Kötélfonó

Aranymosó tálak

Mindig elhagytam a vajat (kemping hűtőkben), ezért figyelmeztetést készítettem..

Ezek után visszagurultunk a jó öreg Queenstownba.

Ez a nap lassan telt, mert Betsi egészen estig nem akart megjavulni, kézen is állhattunk volna, akkor sem. Pedig Viktor aztán mindent megtett érte, még a hűtőrendszert is szétszedte, meg ki tudja még mit és semmi.  Kilométerenként 1-2 órás pihenők sorozata volt. Roxburgh-ben megálltunk kicsit, de sajna már zárva voltak az attrakciók, így kimaradt az aranymosás. Viszont nagy szerencsénkre eljutottunk Clyde-ig, ami igen jó alvóhely és csodák csodájára itt éjszaka meg is javult Betsi.

Clyde

És aminek a megfejtését már egy ideje kerestük (meglett végül).

Reggel a Larnach kastélyban kezdtünk. Pontosabban csak a kertjében, mert az volt értelmesebb áron. Egyébként a kastélyt lakják ma is, csak már nem az eredeti család. 1871 és 87 között William Larnach (politikus, bankár) építtette. A kertben sok-sok szép növény, lugas, tavacska, kacsák és egy nagy fehér izémadár (mi ez?).

http://en.wikipedia.org/wiki/Larnach_Castle

http://www.larnachcastle.co.nz/

A kastély után visszagurultunk Dunedinbe. Elsőként megnéztünk milyenek a szörfös viszonyok. Sajnos nem volt hullám. Majd nekiláttunk neoprén zoknit keresni. Először egy szörfboltba irányítottak minket. Itt ugyan nem leltem meg a neoprén cuccost, ellenben Viktor 2 modell-lányos szörfdeszkáját becseréltük egy egyszerűbb egy színű, ám nem kezdőknek való darabra. Viktor végre boldog volt, hogy megszabadult a 2 oda nem illő nőtől:) No meg vaxot is vettünk. Innen elirányítottak minket a búvárboltba, hogy ott majd lesz zokni. Zokni ugyan volt, de majdnem egy áron volt a cipővel, így inkább a cipő mellett döntöttem. 69 dollár volt. Miután túlestünk ezeken megindultunk visszafele Queenstownba. Pontosabban nem célegyenest, mert először a Mahinerangi tavat vettük célba, hátha tudunk kajakozni és ott is aludnánk.

A tavat meg is leltük, de sajnos nem volt túl alkalmas hely a terveinknek. Elég nagyüzemű fakitermelés folyt körülötte, nem volt annyira szimpatikus, mint amennyire vágytuk.  Egy kis ebédtáji főzőcskén kívül nem is időztünk itt tovább, mentünk a főút irányába. Hosszú földút vezetett vissza a főútra, ahol a sokszor éppen szemben száguldó kamionok a szívszélütést hozták rám többször is.

Sajnos e nap túl sokáig nem is jutottunk, mert Betsi Lawrence után úgy döntött, hogy beadja a kulcsot és ezerrel elkezd forrni. Nagy nehezen visszavergődtünk a pár km-rel mögöttünk lévő Lawrencebe, ahol legalább ingyen wifi volt. S ez meglepő ahhoz képest, hogy egy aprócska aranybányász városkáról beszélünk, ami inkább falu. Az estét a helyi kempingbe töltöttük, ami az eddigiekhez képest elég olcsó volt.

Ez a nap a szörfözésről szóóóólt!

Már reggel a szörfös helyek csekkolásával kezdtünk. Brightont én túl sziklásnak ítéltem, ami félelmetes, mert a koordinációm az pont olyan, hogy nekivisz a kőnek. Javaslatomra tovább álltunk Dunedinbe, ahol az útikönyv a St.Clair és St. Kilda Beachet emelte ki szörf szempontjából. Amikor odaértünk, -azon felül, hogy meleg volt és verőfényes napsütés- egy rakásnyi szörfös lovagolta a hullámokat. Szóval a hely megfelelő! Öltözködés közben egy idősebb szörfös kettétört deszkával jött épp ki a vízből, sajnáltuk, gyönyörű deszka volt (és tutifix igencsak drága). Irány a víz! Amíg le nem fagyott a lábam, illetve Viktor ki nem fáradt, addig lovagoltuk a hullámot.  Pontosabban próbálkoztunk. Néha sikerült elkapni jó hullámot, ami a partig repített! Nagyon király dolog! Bár egyelőre még a bodyboardomhoz se nagyon értek, csak megfogom és visz, már amikor visz. De a lényeg, hogy élvezetes! :) Megállapítottam, hogy szükségem van valami neoprén zokni féleségre, mert lefagynak a lábaim. Holnap majd keresünk.

A szörfös próbálkozás után bevonultunk a citybe, megkerestük a szokásos Mekit a net végett, majd bevásároltunk. Amikor túl voltunk a kötelező körökön elindultunk az Otago-félszigetre egy részig (Otago Peninsula). Egészen pontosan a Larnach kastélyig mentünk, ami egy egész magas dombon/hegyen van. Sajnos pont bezárták az orrunk előtt a látogatási lehetőséget, ezért egy közeli kis úton elgurulva találtunk magunknak nyugalmas alvóhelyet a kastély tövében. A kastély árai egyébként: 12,5 volt fejenként a kertlátogatás, a kastélylátogatás pedig 27. A kertre hajtottunk inkább, mert a kastély túl drága (a kert is eléggé az). De ezt majd csak reggel!

Mivel előző nap kihagytuk a Jack’s Blowhole-t, ami állítólag egy 50 méteres lyuk 200 méteres alagúttal a tengerre, úgy döntöttünk még visszakocsikázunk oda és megnézzük. Ha már valami barlangforma, akkor érdemes megkeresni. Első körben rossz irányból közelítettük meg a dolgot és magánterületre tévedtünk, pontosabban bemásztunk (na jó, csak kinyitottuk a kaput). De a bocik igazából nagyon csúnyán néztek, kifejezetten félelmetesek voltak. Mivel innen nem úgy tűnt, mintha egyszerűbb lenne megközelíteni eme széllyukat, így inkább megkerestük a rendes utat. Ez a partról indult és normális ösvény volt, kiépített részekkel, bocik nélkül a Jack’s Bayben(ből). Bő 20 perces séta vezetett a lyukhoz. Ami sokkal nagyobb lyuk volt, mint hittem (én csak egy lyukacskának képzeltem). No de ez nem csak lyukacska volt, hanem naaagy barlang beszakadás, alján a dübörgő tengerrel. Nem kis hangja volt ám! Ja és persze Viktornak a korláton kívülről kell piros levelet szednie a fáról…!! Grr.

Miután visszatértünk a lyuktól a Cannibal Bay felé indultunk el. A térkép szörfös helyet jelölt, az útikönyv pedig fókákról zengett. Nos végeredményben mindkettő akadt itt! Mivel az idő túl szeles volt, nem nyertem lelkesedést a neoprén felvételére, így ez Viktor előjoga maradt e napra. –no meg a fókáktól is félek, mert ezek nagydarabok voltak ám- Szóval Viktor most már nem csak delfinekkel, hanem fókákkal is úszott/szörfözött! Én addig fotózgattam a parton kövér – és büdös – barátainkat.

Kis idő múlva, amikor Viktor partra szállt a fókák közt, odabattyogtam én is. Nem messze tőlünk egy igen nagy példány mászkálgatott, gondoltam le is fotózom, mert jó téma volt. Na de arra nem számítottunk, hogy ő a főnök góré fóka és megindul felénk ezerrel, no meg mindenféle hörgő hangot kiadva. Kicsit betojtam! Meg az a szegény család is 2 kisgyerekekkel, akik a közelünkben voltak. Szegény gyermekek halálsikolya volt hallható. De túlélték a kemény megpróbáltatást :P

Miután a fókákkal való strandolást is kipipáltuk egy újabb világítótorony volt az úti cél. Hely szerint a Nugget Point.  Szép, sziklás, magas, óceános, mely az alábbi fotón megtekinthető. És már-már természetesen itt is voltak fókák, óceánparti kellemes meleg vizes kis jacuzziban időzve. Kellemes hely, de sokáig nem időztünk, mert elindultunk alvóhelyet keresni.

Alvóhelyet végül az óceánparton leltünk Kuri Bush és Brigthon között félúton.

Viszonylag korán kelés után tovább mentünk a déli partszakaszon. Első állomásunk a Waipapa Point volt a világítótornyával. Itt megismerhettük a régi világítótorony ’őrző’ családok történetét és az elszigetelt létformát, ami éltek. Manapság már nem divat ez, távirányítással figyelik a világítótornyok működését a wellingtoni központban és néha kijön egy karbantartó ellenőrizni a dolgokat.

érdekes fa

Következő állomásunk Curio Bay volt, illetve még előtte a közvetlen mellette levő Fossil Forest, ősi erdő megkövült maradványaival a tengerparton.

És ami ez után következett a szinte teljesen váratlanul ért minket! Elgurultunk Curio Bay partjára és már egész messziről látszott, hogy delfinek vannak szinte a part mellett. Utánanéztünk az info táblán és itt e különleges öbölben a hektor delfinek szinte a part mellett tengetik napjaikat. Ugyan az idő hideg volt, esett és fútt, mégis felcsaptuk Viktor ötletére a neoprént és hón alá a szörfdeszkát és irány a delfinek közé. Együtt szörfözni delfinekkel, na az már nagy szó. Engem kb 2-3 méterre közelítettek meg, de Viktor centikre. Valószínűleg barátságosabbnak ítélték a delfin forma szörfdeszka tetején és még „ki is nevették” őt, amolyan delfines módra :) Hát behaltunk, ez akkora élmény volt, hogy húúú! Ezért mások fizetni szoktak delfinközpontokban, mi meg természetesen élőhelyen csodálhattuk meg ők centikről, méterekről…hihetetlen!!!! És ugyan csonttá fagytunk, már a vacogás szintjén is túlléptem és nem tudtuk szinte a kezünket sem használni átöltözésnél, de megérte minden perce még a félig hipotermiás állapotnak is! Ugyan nagyon ütős képeket nem sikerült alkotni, de azért akad pár.

E mennyei élmény után úgy döntöttünk gyorsan keresünk egy melegedő kávézót és iszunk egy forró valamit. Niagarában kötöttünk ki, egészen pontosan a Niagara Caféban. Nagyon kis kellemes hely. Itt megismerhettük azt a helyi keresztény (vezető) házaspárt, akik valószínűleg itt az egész marketinget és minden megalapítottak, kiötleteltek. Nagyon kedvesek voltak, meséltek budapesti útjukról is.

bódogság volt! ..és hypotermia

Niagarában a legnagyobb poén a Niagara vízesés. Azt hinné az ember, hogy valami nagy dologról van szó, de igazából kis viccelkedés az egész, mert egy kis zúgó, és még csak nem is vízesés. Poénnak nem rossz.

esőerdei elefánt

A helyi (valódi) vízesés kínálatot kihagytuk, annyira nem vagyunk vízesés mániásak, hogy mindet megnézzük. Inkább a barlangokra izgulunk rá! El is indultunk a Cathedral Caves felé, ami az óceánparton van, tehát nagy eséllyel abráziós. Odaérve a bekötő úthoz, egy információs táblát találtunk. Ki volt írva, hogy csak alacsony vízálláskor látogatható a barlang, ami nagyjából 2-3 óra késő délután. De hát mi pont így értünk ide!! A szerencse fiai. Bő fél órás esőerdei út vezetett a partra és a barlanghoz. Már az erdőben is megleltük a saját magunk által érdekesnek hitt formákat, mint például az elefánt alakú fát. No meg indák merre szem ellát. Aztán elértünk a barlanghoz is. A látvány felemelő volt, beszéljenek a fotók!

Ideje is volt ezután alvóhelyet keresni. Owaka mellett a Duttons Roadon sikerült egy kis –valószínűleg- horgászok által kialakított virágos, piknik pados, folyó melletti területet találni, ahol remélhetőleg madár se zargat minket, maximum a bárányok bégetése.

kőszív

Ma is szép idő van!! A Majom-sziget után visszagurultunk kicsit ezen a partszakaszon, ahol a térképünkön a Gemstone Beach nevű hely van jelölve. Nem hagyhattam ki, hogy ezt megnézzük a nevéből adódóan. És nem is lepett meg, tábla várt a parton, hogy ez egy féldrágakő lelőhely. Hát 1-2 órát elkapirgáltunk itt és találtunk sok szép követ, 1-2 még esélyes is, hogy nem gránit :D

és itt volt egy ház is

Innen egyből Invercargillba mentünk. Azonnal arra a partra vettük az irányt, amiről úgy gondoltuk, hogy ez lesz az a part, ahol Burt Munro motorozott (a filmben meg Anthony Hopkins). És igen, ez volt az a part!!

homokos az út

Ez után megkérdeztük a helyi motorosokat, hogy hol találtunk valami Burt Munro emlékhelyet. A Múzeumba vettük az utat, ami ráadásul ingyenes volt. Volt kiállított motor replika, képek és leírások!  Nagyon jó volt!! Kegyeletünket tettük a leggyorsabb Indiánnak.

Még egy gyors bevásárlást eszközöltünk Invercargillban és legurultunk déli csücsökbe, Bluffbe. Útközben leltünk hajótemetőt.

Bluffben semmi extrát nem találtunk, csak egy helyes táblát és egy zenélő, beszélő automatizált budit, ami nagy élmény volt egyébként.

Felgurultunk Omauihoz, hátha ott tudunk mi is aludni, ahogy a térkép jelölés alapján elődeink, de tiltott volt a kemping, és, ha a macska egyszer ráült a forró kályhalapra, akkor nem ül rá még egyszer…szóval inkább máshol kerestünk helyet. Már ugyan ránk sötétedett, de kinéztünk egy sátor jelölést a térképen kicsit beljebb az óceántól. Névszerint Mokotuában. Megleltük a dolgot, ami egész pontosan egy Youth Camp volt, szóval egy ifi tábor. Szerencsénkre pont egy osztály töltötte ott tábori hétvégéjét és a táborvezető csajok megengedték, hogy ottmaradjunk a kertben ingyért. Szóval zuhany is, minden! Tök király! Ugyan a tizenéves tinik kicsit fárasztóak, túl hangosak, túl későn fekszenek és túl korán kelnek és megrugdossák az autót labdával, de túlélhető. Aztán egy kicsit elvont, de lelkes ifjú pedig rákapott Viktorra, miközben töltögette a hűtőfolyadékot a rendszerbe. Pontosabban nem Viktorra kapott rá, hanem a mi micsoda? játékra az autó körül :D

Reggel

Ma a Monowai tó partján ébredtünk és remek nap lett ez. Megannyi dolgot sikerült csinálni, látni. Ugyan még pár napig annak a sokkhatásnak a hatásában éltem, hogy azt hittem Viktor elveszett/elrabolódott/másik dimenzióba került/beesett a mocsárba stb, de lassan ezt is feldolgoztam.

Mértani favágás

karszt

Első körben Clifden városkája felé vettük az utat, mert a térképen barlang jelölést véltem felfedezni (Clifden Caves). És milyen szerencse, hogy arra mentünk!!! A barlangról kiderült, hogy nem az átlag idegenforgalmi barlang, hanem egy érintetlenül (ami nem azt jelenti, hogy nem szarrá rongálva és firkálva :( ) hagyott barlang, aminek nem zárták le a bejáratát. A dolog úgy néz ki, hogy egy cirka 40 perces átmenő barlangról van szó, ahova szabadon bemehetsz. A barlang előtt infó tábla van: térkép, vigyél 2 lámpát, minimum 2-en menjetek le, a tavon átkeléstől vizes leszel stb.

Hipp-hopp fel is kaptunk egy pulcsit és lámpát és megindultunk. Elég sok szép cseppkőképződmény volt odabent, akadt még aktív is közöttük. Végig volt prizmázva az út, egyik irányból sima fehér, másik irányból narancssárga. De ami a legnagyobb megdöbbenést okozta nekünk az az, hogy világítóférgekre lettünk figyelmesek, minél beljebb haladtunk, annál többre!!! Nagyon király kis áramtermelő lények, úgy néz ki a barlang tőlük, ha lekapcsolod a lámpádat, mint a csillagos ég:)

fény a sötétben

készül a fotó

A tóhoz érve kicsit sokkot kaptam, mert 1. nagyon rég voltam barlangban és elszoktam a kunsztoktól 2. vizes és mély 3. parás vagyok, ahogy eddig is. Viktor segítségével túlvészeltem a tó körüli falon átjutást vízbe esés nélkül, de azért be voltam fosva, mint mindig :P

penész ( :( )

csepeg a kő

A barlangolás után a Waewae-öbölbe vitt utunk (ami nem tudom, hogy itten Tasmán-tenger vagy Csendes-óceán, de a lényeg, hogy víz és sós). Elértünk a Bluecliffs Beachre, aminek az útja ugyan tábla szerint le volt zárva viharkárok miatt, de azért begurultunk. És nagy hullámokat leltünk, verőfényes napsütésben!!

Egy kicsit ugyan aggasztott a következő tábla: beware of the tridal rips. Sajna nem tudtam mit jelent, de a sok éve meghalt srác emléktáblája azért ijesztő volt kicsit. Nem tudtam, hogy ez most valami élőlény lesz, vagy valami környezeti tényező vagy ki tudja, de csak túléljük.

Neopréneket fel és irány a hullám! Először kintről Viktor figyelgettem csak, hogy küzd az elemi erőkkel. Jól lefáradt! Akkora volt a kiáramlás és ráadásul kavargó, több irányú, hogy minden úszás tehetségét és erejét bevetve sem tudott kijjebb jutni egy pontnál. Később én is csatlakoztam és megéltem ezeket. Egyszer-kétszer sikerült olyan jól elkapni jó hullámot, aminek lehetett repeszteni a tetején. Ugyan nekem csak body boardom van, de egyelőre bőven megteszi (occsóért sikerült vennem a Warehouse-ban, kb 5e Ft-nak megfelelő dollárért).

Kellően kifáradtunk, főleg Viktor. Az Ő javaslata az volt, hogy aludjunk itt, de én nem szívesen aludnék lezárt úton (csak engedéllyel látogatható), szóval tovamentünk, már félek a büntiktől!

helyi gyermekek így nőnek fel

Jól néznek ki errefele a fák. Az uralkodó széliránytól teljesen meg vannak feküdve, amolyan szélfútták.  Elkocsikáztunk Orepukiig, ahol legurultunk a Majom-sziget mellé, ami mellett csodák csodájára egy szabadkempinget leltünk, ugyan elég teltházas volt, de pont találtunk még jó placcot. Főzőcskéztünk (hagymás babos combsonkás cuccot), teregettünk és naplementét fotóztunk. Lett szép pókos képem is.

szép pókos képem

Mivel a tegnapi kayakos terv nem jött össze, ezért nekiindultunk délnek. Elnéztünk Manapouriba, ahonnan a Doubtful Sound utak indulnak (ez egy másik népszerű fjord, ahova már sajnos út nem vezet, csak hajóút). Igazából itt nem leltünk semmi izgalmasat, és mivel nem vagyunk úgy eleresztve, hogy ilyen kalandokra befizessünk, így tovalendültünk.

Útközben

A tervünk az volt, hogy elmegyünk a Monowai-tóhoz. Nyugis, kieső helynek tűnt a térképen és hosszú kavicsút után meglelve, élőben is megállapítottuk ugyanezt. Továbbá ingyen lehetett kempingezni.

Monowai-tó mellett

A nap kezdete itt izgalmasra sikeredett. Elmentem megnézni a kijelölt kempingrészt, addig Viktor visszament bezárni a kocsit, én pedig azt hittem, hogy majd utánam jött. Vártam, vártam az erdőben, nem jött. Hát egy bő 5 perc után gondoltam, hogy megnézem, mi van már. Miközben indultam visszafele, hallottam és láttam, hogy egy piros terepjáró sietve érkezett és szinte farolva tova is haladt. Furcsálltam itt az isten háta mögött a dolgot. Visszamentem a kocsihoz. Kocsi nyitva, Viktor sehol és az addig a parkolóban ülő, ebédelgető 2 német srác se volt hirtelen sehol, cuccaik otthagyva.  Sehol senki. Hm, hát mondom akkor pijjegjünk: pijj..nincs válasz. méghangosabb pijj..erre sincs válasz. aztán meg a világ –általam- leghangosabb pijjjjja…amire újfent nincs válasz. Mária kezd ideges lenni. Sehol senki, előbb pedig az elhajtó piros terepjáró. Bugyuta agyam össze is tett egy fél rémfilmet azonnal az emberrabló piros terepjárósról és kezdtem kiakadni. Nézelődök körbe, nem lelem a népet, se a Vikit. Hát mit tegyek? Se térerő, se semmi. Aztán pár perc múlva megjelent Viktor a másik irányból, Mária meg bőgve borul a nyakába. Jól van, jól van…túl sok horrorfilmet néztem, de kiakadtam. Hupsz! :D Szegény Viktor persze nem tudta feldolgozni ezt a sokkhatást azonnal :D

4szöglet

Na, akkor kapjuk le a kayakot és vízre vele. Mentünk egy kellemes kört az öbölben. A víz alatti fényképektől úgy döntött a gépem, hogy kicsit beázik, hogy aznap csak azért se tudjak többet fotózni, de később kiszáradt hálisten, semmi baja nem lett.

Kellemes hely, egy fél kivágott erdő felett hajózol sok helyen, érdekes élmény. Mintha egy más világ lenne. De persze itt is túl sok a homoki légy…sajna.

Az éjszakát itt töltöttük, majd reggel tovaszálltunk az óceán felé.

Reggel fél 8-kor a helyi erő (a parkolóbeszedő néni) már hangos kopogással keltett is minket, aminek nem örültünk, de legalább időben elkezdtük a napot. Vízre szállás előtt még próbáltunk utat lelni a közeli vízeséshez, de azt sajnos lezárták (ajtóval, ráccsal, majdhogynem fallal) sziklaomlás végett. Felmentünk egy másik úton is, de az sem vezetett sokáig sajnos, csak egy kis kilátópontra.

Ilyet leltem

Egyébként borzalmas milyen szemetet hagytak maguk után a helyiek az erdőkben. Mindenhol építési hulladékok és hasonlók. Hát ennyit a környezetvédelmükről…még ezt is képtelenek elszállítani.

Egy reggeli kávézás után átgurultunk a kayakos részleghez. Kommunikáltunk egyet az egyik helyi vezető sráccal, hogy mit merre hogyan. Semmi extra szabályzat. Átevezgettünk elsőre a vízeséssel szembeni szakaszra. Itt már elég hullámos volt a fjord vize, pont találkoztunk is egy befele tartó csapattal. A vezetőjük mondta, hogy ne nagyon menjünk kijjebb, mert nagy a szél és jön az eső is. A vízesés oldalára, úgy döntöttünk, hogy nem evezünk át, mert túl lassúak vagyunk a gumi kayakkal és nincs kedvünk menekülni egy utasszállító turista hajó elől. Útközben még találtunk kalapját emelő sziklát, szépséges kis vízeséseket (csordogálásokat) és gyönyörű színű mohákat kibújni az esőerdőből. Majd szép lassan visszafordultunk.

Visszafele úgy döntöttünk, hogy még nem adjuk fel és bemegyünk a közelebbi öbölbe is, amit elsőre folyónak néztünk, de igazából az ott még nem az volt, maximum csak később volt neki folyója. Eleveztünk egészen a Milford Track nevű sok napos trekking út induló állomásáig is, ahol épp turistákat vitt- és hozott a kis hajó. Miután visszament a hajó, kikötöttünk kicsit a helyére. Ettünk-ittunk, majd visszaeveztünk. Útközben leltünk szép kócsag-szerű és kacsa-szerű madárkákat. Itt már eléggé eleredt az eső, lassan megindultunk kiinduló partunk felé. Útközben még volt 1 vicces-mókás rész, amikor egy elmenő motorcsónakra messziről azt mondtam, hogy: Nézd, milyen gyorsan eveznek! –vak vagyok, ez van!- Persze Viktor ezen azóta is nevet és kihagyhatatlan volt megörökíteni ezt írásban, hogy még többet nevethessen rajta!

Rettenet, hogy mennyi homoki légy van itt Milfordon, a nyílt vízen talán már kevesebb, de a parton elfednek!!!

Kikötésünk után még egyik helyi kayakos csóka kiszúrta Viktor 2 nős szörfdeszkáját a kocsi tetején, hogy neki is pont ilyen volt és alig tudta eladni a csajok miatt :D A szörfdeszka története egyébként az, hogy egy itt megismert francia lány árulta a barátja deszkáját 200-ért és mi meg rajta kaptunk a dolgon. Csupán egyetlen részletet felejtett el közölni mielőtt elhozta nekünk a deszkát, hogy mindkét oldalán modell-szerű nőnemű lények leledzenek. Szegény Viktor, amikor meglátta, sokkot kapott, mert rémesen néz ki egy szörfdeszkán az ilyesmim (na meg minden máson is..), de hát deszka-deszka, kellett, olcsó volt. :D Természetesen valahogy feldolgozta ezt a traumát.

Mást már nem csináltunk itt, csak tovaindultunk vissza Te Anau felé. Csodák csodájára Betsi nem forrt fel a hegymenetben! Életre kelt!!!!

Te Anau Downsig mentünk, ahol találtunk elég király kempinghelyet. Az alapterv az volt, hogy következő nap itt kayakozunk. Azért pont itt, mert pont velünk szemben van a Te Anau Glowworm Caves. Egy olyan barlang, ahova csak hajóval lehet átjutni és tele van világítóféreggel (itt ők a hivatalos barlanglakó élőlények). Nem néztünk meg mennyiért lehet meglátogatni a helyet, de nyílván sok pénz, ezért gondoltuk, hogy odakummantunk kayakkal. Na, ez addig állt, amíg meg nem láttuk, hogy a közelinek hitt túlpart, mennyire messze van és még az eső is szakadt. Szóval a projekt megbukott, de sebaj!

A kempinghelyünk mellett találtunk sok-sok galócát, mesegombákat. Fotótéma.

Kihagyhatatlan volt a tó déli csücskén lévő Kingstonnal való fotózkodás. A legjobban az tetszett nekünk, amikor leszállt Kingston mellett a legelőre 2 helikopteres srác és bementek ebédelni. Hát igen, ki mivel jár…

Egyből Te Anaunak vettük az irányt. Az autó jól bírta a sík terepet és stabil tempót és egyben el is mentünk odáig. Te Anauban megálltunk ebédelni (reggelizni) egyet és meglestük az infó központot is. Gyönyörű verőfényes időjárás volt. A Te Anau-tó egyébként a déli sziget legnagyobb kiterjedésű tava. Sokáig nem időztünk, megindultunk Milford Sound felé. Útközben akadt pár szépséges tájkép.

Te Anauból nagyjából 2 órás út vezetett Milford Soundhoz. Itt is lekövethettük a klimatikus és növénytakaró-béli változásokat az út során. Az utat sok-sok szabadon kempingezős rész övezi, kialakított wc-kkel. Bő 20 km-re Milford Soundtól (ami egyébként Piopiotahi) már gleccserek látványa fogad, bár így nyár végével még elég csoffadtak. A hegyek oldalai mind mohásak, páfrányosak és esőerdei növényzettel fedettek. Csodaszép látvány. Több vízesés és türkiz színű patak is akad. A Homer Alagúton átmenve bukkan ki az út a fjordhoz. A Homer Alagút sem mai darab már, több mint 70 éve épült. Belül a falain nem egyenletes betonburkolást láthatunk, hanem magát a kőzetet, 1-2 helyen megerősítve. Szóval érdekes és sötét.

A túloldalon csodás látvány. Esőerdő merre szem ellát. No meg a hegyek és víz.

Félúton az alagút és Milford között pedig egy The Chasm nevezetű táblára leszünk figyelmesek, 15 percet ad meg oda-vissza gyalog, szóval meglessük. Addig is pihen Betsi. Hát még jó, hogy meglestük!!!! Csodálatos kanyon látványa, fekete falakkal, víz által kivájt cirkuláló alakú üstökkel (hú de hülyén fogalmaztam meg, de majd a fotó segít). Zuhogó víz és vízesések. És mindezt az esőerdőben. Nem semmi!! Mindenképpen érdemes meglesni. Bár kanyonozásra ilyen vízjárás mellett alkalmatlan, levinne a kötélről :) A parkolóban pedig „Don’t feed the kea!” tábla, a kea egy papagáj (azt hiszem) és nagyon tetszik, de sajnos még nem láttam egyet se élőben.

Ja egyébként még az alagút előtt rájöttünk, hogy Betsi forrási gondja a levegős rendszer lehet. Ki tudja mitől levegős, de az. És hát, így nincs benne elég víz. Na de amikor orral felfele álltunk az emelkedőn, akkor lehetett hallani, hogy a levegő bugyborog felfele. Ez lesz a megoldás nyitja.

Legurultunk Milfordba. Ami egyébként egy nagy semmi városilag. Van egy szálláshely, egy pub és kávézó (étterem), megannyi utazási iroda, ahol a hajókra foglalhatsz, kayak bérlős csókák és nagyjából ennyi. Ja és továbbá egy parkoló, ahol 20 dolcsiért ottmaradhatsz éjszakára (mi ezt választottuk, mert a szálláshelyen a kemping fejenként volt 18). Szóval igazából nincs itt semmi, és túl sok minden nem látsz, hacsak nem fizetsz be drágáért egy hajóra. Persze a következő képekkel, azért már cáfolom is, hogy nem láthatsz semmit, mert aki keres, az talál.

Úgy gondoltuk, hogy reggel bepróbálkozunk a kayakunkkal végre valahára. És akkor még látunk is valamit, no meg nagy élmény is lesz a dolog! Este beültünk az étterembe egy vacsira na meg sörre/borra és biliárdra/csocsóra.

Reggel a szervízben kezdtünk. Persze ma már pont tökéletes idő lett volna kayakozáshoz, de az autó miatt újfent el kellett, hogy napolódjon a vízi sport. Az volt a terv, hogy kölcsönkérünk szerszámot a szervizes srácoktól, de ez nem jött össze. Szóval otthagytuk, hogy szedjék ki a termosztátot. Persze nap végére az lett az elméletünk, hogy szerintünk nem szedték ki, ahogy a lengéscsillapítók is ugyanolyanok, mint előtte, mert ehhez sem nyúlt senki 700 dollárért….de legalább van matricánk (WOF).

A napot a Common Roomban töltöttük kávéval és teával, majd jártunk egyet a szerviz melletti lápban, ahonnan a sisak nélkül, egymás alatt idiótán mászó srácokat néztük 2 mp-ig, mert ezt nem lehetett tovább nézni.

Az eltört szerszámkészletet visszavittük a Mitre10-be, természetesen cserélték is azonnal, de most már egy erősebbet vettünk helyette.

6 körül elindultunk Queenstownból.  Sokáig nem mentünk, a víz is forrt már, így nagyjából 3/4 útra Queenstown és Kingston között megpihentünk egy nagyon király erdős piknik övezetben a tó partján, ahol többen lakókocsiztak, sátraztak.

Ez egy olyan nap volt, amikor ki akartuk próbálni az új kayakunkat, de az időjárás nem engedte sajnos és kis Betsink viszontagságai végett még nem mertünk elindulni a nagy délnek. Szóval e vasárnapi napból csak bevásárlás és internetezés lett, majd beálltunk az emeletes garázsba, ahol Viktor autót szerelt (megpróbálta eltávolítani az idióta helyen lévő termosztátot az új szerszámkészlet segítségével, aminek egy kulcsfontosságú része el is tört idő előtt.) Amíg ő szerelt, én tikit kutattam és kis ajándékokat vásároltam Anyuéknak, amiket fel is adtam postán következő nap (hazaérkezésük 4-5 hét). Az autószerelés elnapolódott a szerszámtörésből kifolyólag. De legalább már van tikim, no meg az autónak is van tikije, és Viktornak meg már eddig is volt. Szóval mindenki meg van tikizve.

Tiki története:

http://en.wikipedia.org/wiki/Tiki

Három hét után egyszerűen nyakára léptünk majd minden pénznek, amit sikerült összekuporgatni. Az első beruházás nem tűnt drágának. A Zélandi Tesco saját nevén Warehouse, szezon végi kiárusításon dobálja ki a nyár kellékeit, így nekünk is jutott belőle 30 $-ért egy sikló surfdeszka. A hozzá valókat is erről a helyről szereztük be: teljes, illetve alsó és felső neoprén ruházat, összesen 170 $ két személy részére. A tetejébe Evelin egyik munkatársának barátja, eladta nekem occsóé megunt medium surfdeszkáját 200-ért. Mivel ez otthoni forintban nem tűnik kevésnek viszonyítás képen: egy új 800$, a használtak 400- 600$ között mozognak, a törött pedig 300$. Persze mivel két ( a nyolcvanas évekből ránk maradt ) mezítelen maca díszeleg a deszkán lehet, hogy neki kellett volna fizetni. Bátran kérdezhetné a szemfüles olvasó: Mit is kezdünk ezzel a cuccal középföldén? No de erről majd az Invercargill-i fejezetben. A továbbiakban, szintén felkészülve a jövő eseményeire ( a Milford Sound fjordjai ) sikerült egy boltocska üzenő falán kiszúrni, egy eladó kétszemélyes gumikajakot 100$-ért. Amiből a végén 120 lett, mert a srác nemhogy elhozta nekünk, hanem be is bikázott, mert úgy tűnik a pipetto járgánynak megfázott a behúzó mágnese, de erről is később. A bevásárlások után személyesen is megtapasztalhattuk, miért nem lehet a Zélandi folyók többségét evezés szándékával használni. Már említettem egy előző fejezetben, hogy ez egy motorizált nemzet, így a folyóin is csak bivalyerős motorcsónakokon tudnak közlekedni. Ez először nem is volt szimpatikus, mert nem találni egyetlen nyugodt folyószakaszt sem a térségben, de csak tudhatnak valamit. Egy negyven éves iparág épült köréje és virágzik, a turisták megőrülnek érte, úgyhogy kipróbáltuk. Hááát barátom, szűk kanyonban, egy centire a faltól 70 km/h –val repeszteni fél órán keresztül, beszarsz, behugyozol…. Az élmény nem utolsó, ám az ára se. Fejenként 120 $-t kérnek a mutatványért és még a fotó sincs benne a csomagban. Mivel az még 40 $, így csak az általunk készült képeket nézhetitek meg a kanyon elejéről. Csurom vizesen és adrenalintól remegve szálltunk ki a hajóból, amit kettő darab egyenként 370 lóerős Pontiac motor hajt vízturbinán keresztül. Kipróbálása javallott!

Maga a rocsó..

Bent a kanyonban

Centire a falaktól..

Másnap újabb kalanddal néztük farkasszemet. A Newis Bungy világszerte ismert méreteiről, 143 méteres ugrás és egy 300 méteres hinta várja a látogatókat. Queenstown-ból egy jól szervezett buszjárattal lehet feljutni a hegyekbe, kb. fél órás utazással. Itt szintén egy remek és felkészült csapat várja az izgalomhajhász fajtáját. A két hegy között kifeszített drótköteleken függnek az ugróstandok, ide felvonóval illetve egy hídon lehet eljutni. Ó igen, itt már remeg a láb… s pár perc múlva elválik a szar a víztől… Azt az egyet sajnálom csak, hogy a beígért nyolc másodperces szabadesésből mindössze egy tizedet érzékeltem. No de mikor visszaránt a gumi, abban a tudatban csókolhatod meg a kabint, hogy újra zuhanni fogsz… Tódul a vér és lüktet a nyaki verő, mire visszahúznak ráérősen elmerenghetsz a tótágason fordult kanyon szépségein… Hát 260 dollárez bánja e tettem, DE ÉN NEM! Persze turistafosztó módon, a fotókat itt is plusz $-okért mérik.

Út a drótkötélen függő kabinhoz

Az ugrás

..és egy kicsit lejjebb

..utána..

A hintázás élményéről Evelin tud nektek beszámolni. A tények: 70 m szabadesést követően, egy 300 m ívhosszúságú lengés padban, és az indítás az ugrótól függetlenül történik. A 180 $-t minden bizonnyal megér a produkció, mivel a lány sikolya bennragadt zuhanás közben.

Összességében, ha már idáig eljöttél, érdemes kidobni e pár dollárt holmi érzésekért. A mutatványokba pedig annyi millió centet öltek bele, ami otthon elképzelhetetlen lenne…

Befizettünk a Nevis Bungy Jumpingra és a Nevis Swingre, majd következő nap abszolváltuk is a kérdést! A Bungy 134 m és 260 dollár, amire Viktor vállalkozott. A világ legmagasabb hintájában pedig van 70 m szabadesés és 300 m körívű hinta 180 dollárért (ha ketten hintáznak egyszerre akkor 160, ha hárman, akkor 100). Nem kevés pénznek tartom ezt, de olyan infrastruktúra van kiépítve Nevisben, a senki földjén, hogy igazából megértem mi kerül ennyibe. Persze nem tudtam volna ilyen pénzt kiadni, ha nem sikerül dolgozni, szóval ez csak szerencse!! 4 kerekes járgánnyal vittek (és hoztak) fel (és le) a hegyre (a hegyről). Queenstownból egy bő 40 perces volt az út.

Először Viktor ugrott le a bungyval, elkísértem megnézni. Megkaptuk a szép kis Petzl motyókat és indulás. Egy cseh lány volt, aki segített Viktornak felvenni a plusz motyókat. A többiek srácok voltak.

Első körben beültették egy székbe, igazából űrhajós feelingje volt a dolognak. Ez idő alatt még egy másik srác ugrott a kilövőállásból.

Szerintem az én szívem jobban vert az ugrása láttán, tiszta para volt! Hát én meg nem csinálnám!!

Viktor nagyon élvezte a dolgot, nagyon tetszett neki, hogy a kiugrás után, miután visszarántotta fel egész az állásig a kötél, gyakorlatilag zuhant még egy ugyanolyat.

Plusz 100 dollárért lehetett volna újabbat ugrani. De ennyire sajnos nem vagyunk eleresztve. Vissza a bázisra, Petzl motyók le és irány át a hintához. Most már még jobban vert a szívem, de azért vigyorogtam.

Itt már más típusú testhevederzetet kaptam, paddal és deréktámasszal együtt. Kedves úriemberek elhelyeztek a kilövőállásba, s akkor hirtelen el is felejtettem, hogy mi vár rám. Konkrétan megfeledkeztem a dolog zuhanás részéről és valamiért csak a hintára koncentráltam. Egy vigyorgás ide, majd egy vigyorgás oda.

Előtte még mielőtt elhelyezkedtem, megkérdezte az Úr, hogy milyen irányban szeretnék zuhanni: előre, hátra vagy fejjel lefele. Hát persze, hogy előre….essen fejjel lefele, akinek két anyja van :) Majd következetett a visszaszámolás és kilövés. Telitorkos sikítás egészen addig, amíg el nem akadt a hangom. Teljesen új élmény volt ez a 70 méternyi zuhanás, nagyon durva!!! DE kiráááááály! Persze idézőjelesen összefostam magam, de állati volt. Igazából a hinta része már annyira lightos volt, hogy szinte észre sem vettem.  Visszavont a rendszer a kilövőállásba szép lassan és úszkáltam az eufóriában!!

40 dollárért lehetett volna újat hintázni ráadásnak, ami igazából már sokkal inkább megéri, hisz a fotócsomagot a végén 45 dollárért vesztegették. Volt benne kb 2-3, ami tetszett, de ennyit nem ért volna. Viktor csomagjában pedig 1 volt, ami nagyon király volt, de az végképp nem ér majdnem 9000 Forintot. Maradtak a saját készítésű fotóink, amik ugyan nem milliós Nikonnal lettek ellőve, de tökéletesek:) Ja igen és a videóért még egyszer ennyit lehetett volna fizetni, ami mondjuk jobban tetszett, de akkor sem ér ennyi pénzt!

Egy darabig még fent maradtunk a központban (ingyen) netezgetni szuperhiper Mac gépeken, aztán lementünk a következő induló busszal.

Ma munkaidő utánra volt megbeszélve Eddel, hogy elmegyünk a gumi kayakért, amit több mint 1 hete lestoppoltunk nála. Épp a Mekiből indultunk volna Edhez, amikor Betsi úgy döntött, hogy ő ugyan nem indul el. Már épp befostunk, hogy beadta a motor a szolgálatot, vagy meghalt az önindító vagy ki tudja. A parkolóban fogtunk két backpacker fiatalt, hogy segítsenek, de addigra már odaért Ed, bebikázta a kocsit és elindult. Szóval hálisten nem ment tönkre, pedig ijesztő jelei voltak a dolognak, de végül úgy néz ki csak leszívódott az akksi. A kayakot is elhozta. Szóval már van kayakunk, amit alig várok, hogy kipróbáljunk végre valahára!!!

E napon leadtuk Betsit egy újabb WOF tesztre Donny-ékhoz, akikkel közöltük, hogy mennyi az annyi, ennél többet nem tudunk fizetni. Elméletileg kapunk egy újabb lengéscsillapítót is, aminek second hand ára darabonként 100 dolcsi.

Gondoltuk belefér már végre, hogy extrémkedjünk kicsit. Már múltkoriban kinéztük a Shotover Jetet, ami a kanyonban cikázik a sziklák és falak között. Hát be is fizettünk rá délutánra. Fejenként 119 dollár volt a felnőtt jegy és az a nagy helyzet, hogy annyira istenkirály volt, hogy megérte! Ugyan, ha fotókat is szerettünk volna az tovább 35 dollár, és x még hozzá a videó is..szóval drága. Kummantani meg sajnos nem lehetett, nem hagyták.

Pikk-pakk kivitt minket a busz a helyre, közvetlen a jetboat mellett le is dobott, már rakták is ránk az esőköpenyt és mentőmellényt, fotó és indult a menet. Bő 20-25 perces volt és minden másodpercét megérte. Száguldozás a falaktól centikre, 360-as fordulatok, de igazából a legszebb a kanyon látványa volt, sajnálom, hogy nem lehetett megörökíteni. Az ő fotóik és videóik embercentrikusak és nem a tájra irányulnak sajnos, nekünk meg a saját fejünk kevésbé érdekes egy ilyen helyen. Persze azért hazamenet előtt még lőttünk pár fotót mások hajózásáról.

A hazabuszozás során Vikinek volt egy megérzése, hogy le kéne szállni a szervíznél és megnézni Betsit. A megérzés helyes lett volna, ugyanis jóval később vettem észre, hogy közben hívtak a szervízből és hangpostát is hagytak, hogy mehetünk a járgányért. Na de mivel már akkorra bezártak, ezért buktuk aznapra a kérdést és caplathattunk fel Fernhillbe. Persze még a caplatás előtt tartottunk egy kis szuvenír vásárlást és Máriának tikikeresést, ami egyelőre sikertelen volt (keresem az igazi Tikit).

E szép naposnak ígérkező napon ellátogattunk a Wakatipu-tó É-Ny-ibb végén fekvő Glenorchy városába. Az alapsztori az volt, hogy találtunk egy információs brossúrát Queenstownról, amiben nagyon megtetszett nekünk egy fotó. Kísérteties fák voltak a vízben, szürkésen derengős ködös idő. Vajon hol fotózhatták ezt? (ez nálunk tipikus jelenség) Gondoltuk, hogy a kedves Common Room nevű helyünkön üldögélve megkérdezzük a kedves pincér fiút. A kedves pincér fiú pedig Glenorchyra tippelt a fotón, amellett is a felette lévő Paradise nevű falura.

Ez volt az a bizonyos fotó a brossúrában

 Természetesen a tippje pont elég volt arra, hogy neki is lóduljunk Glenorchynak, hisz nem sok az a kb 40 km. Ahogy közeledtünk, úgy észleltük a háttérben megbújó esős, párás időt és az egyre változó növénytakarót és klímát. Mindenféle trópusi jellegű bokrok, füvek és fák, tovább tűző napsütésben való eső-/páraszitálás kísérte utunkat.  Új élmény volt ez, és furcsa hisz alig haladtunk pár kilométert. Glenorchy egyébként légvonalban kb 30 km-re van Milford Soundtól, tehát szinte már nyugati part és fjordok. 

Nap és eső

Glenorchyban első körben meg sem álltunk, hanem elindultunk fölé, Paradisehoz, illetve a térképen lelt szokásos Gyűrűk Ura forgatási helyszínhez, ami itt jelen esetben egy erdő lesz és az utat onnantól már 4 kerekesnek írja. Egyébként Caradhras, Isengard, Lothlorien és Amon Hen. Paradisehoz nagyjából 20 km volt az út Glenorchyból, majd onnan még további kb 10 km az út vége, ami beleütközik a Dart folyóba. Az út egy része még aszfalt, majd köves, az erdőkben pedig tömörített föld, ami simább volt, mint a beton. A 4 kerekes rész, pedig az volt 4 kerekes, mert több folyón is átkellett hozzá kelni (nem volt híd), de mivel nem volt túlságosan magas a vízállás, így a Toyó vette az akadályokat Viktor lovaggal a hátán.

A lovag és lova

Itt Glenorchy fölött már teljes esőerdő volt, szürkés, esős idővel. No meg rengeteg homoki léggyel. Paradise pár lélekszámos falucska a Gyémánt-tó partján. Olyan helyre-híde-hűde házacska (palotácska) van a partján, hogy az irigylésre méltó. Olyan kis régies, Lassie-t hazavárós típusú, szerintem még fából is volt. Az erdőn való átmenetek olyan igazi Gyűrűk Urásak voltak, mint Az Út a filmben, amire sose lépjenek a hobbitok. Felülről a fák összenőve, esőerdő. Mi kell még? No meg mindenhol moha és páfrány. Az út és sok-sok folyón átkelés végén összességében ’semmi újabb extrát’ nem leltünk. Onnan indult a gyalogút a hegyekbe, és természetesen wc. Sétáltunk pár percet, majd aktív homoki légy támadás után vissza is indultunk. A vissza úton készítettünk pár képet Betsi Toyóról, aki meglovagolta a hullámokat.

Felvettünk a gyalogló srácot is Glenorchy-ig, akiről kiderült, hogy Wanakából jött át a hegyeken keresztül 6 nap alatt, s gleccsereket keresztezték útját. Szegénynek erősen 6 napos szaga is volt, de ez mifelénk elfogadott (bár ilyen szagot még egy TBE-s barlangász barátunk sem eresztett soha :) ). Útközben még készült pár lovacska fotó is.

S Glenorchyba érve egyelőre szomorúan állapítottuk meg, hogy nem leltük meg a vízbe álló fákat…vajon hol lehetnek? Még átsétáltunk a Glenorchy lápvidékén is, hátha ott vannak egyik részen megbújva, de nem.

Még Viktor javasolta, hogy csekkoljuk le a tóparti részt is (Town Ship), hátha. És hát csodák csodájára ott álltak teljes valójukban, csak ránk várva a móló mellett.

Akadt ott még régi bányasín, elhagyatott kocsival és információs házacska is.

Fotó kipipálva, küldetés teljesítve, indulhattunk vissza Queenstownba. Útközben persze még kellett, hogy legyen egy kis vízfelforrás, hogy ne legyen tökéletes a nap :), de igazából már ettől lesz tökéletes így hármunknak.

És egy kis makró

A homoki legyekről (Sandflies)

http://en.wikipedia.org/wiki/Sandfly

Ma korán keltünk. A diesel leaking végett már reggel 8-ra elvittük a szervízhez a Toyót és ott is hagytuk aznapra. Lábbusszal battyogtunk elfele. Gondoltuk felnézünk a Gondolához (felvonó), ahol véletlenül egy Kiwi-/Madár-rezervátumot is leltünk. A Gondola felnőtt retúrjegye 25 dollár volt egyébiránt. Lesétáltunk a tópartra, ahol le is ültünk egy padra. A padon szinyelgetve mókás dologra lettünk figyelmesek: egy ázsiai típusú „Japán Vadász” hölgy kutatta áldozatait a csöndes tónak partján. Miután 1-1-et lassan becserkészett, s közelükbe férkőzött oda is nyomta kezeikbe a fényképezőgépét, hogy csináljanak Róla fotót. Ez, ha még csak 1-szer, na jó maximum 2-szer történik meg, akkor nem feltűnő, de miután már 4. áldozatát kapta el így rövid időn belül, már hangosan nevettünk rajta. Főleg, hogy a téma nagyjából ugyanaz volt: a Japán Vadász és a tó, a Japán Vadász és egy ház (ha irányt fordított). Szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy néha még a szemetes konténer is belekerült a képbe. De Ő sosem volt elégedett a fotókkal.

El is felejtettem megemlíteni, hogy a helyi menő gyűrűk ura túrát szervezőknek milyen menő rendszámaik vannak.

 Kis idő elteltével jártunk egyet, megnéztünk egy second hand shopot (elvetemült árai voltak…) és beültünk az újdonsült kedvenc helyünkre a The Common Roomba, ami a Queenstown College földszintjén lévő kis kávézó/étterem, ingyen 400 megányi internettel. Később visszatértünk a Kiwiparkhoz. Meglestük a főépületet, s tippünk az volt, hogy fejenkénti kb 20 dolcsiért csak-csak akad belépő. Tévedtünk. A jegy nagyságrendileg 40 dollár volt (38). Sokkot kaptunk és odébb álltunk.   Vissza is másztunk a kocsiért, ami végül is megkapta a „hát ez mégsem folyik” ’minősítést’.

És itt vannak aranyhegyek és habos felhők is:

A következő képekről kéretik megállapítani, hogy melyik igaz és melyik valódi. A helyes megfejtők között kisorsoljuk a kivi csontvázát.

1. Papagáj

2. Kiwi

3. Bagoly

4. Röntgen kiwi

Boldog Márciust!

És mára már nagyjából el is olvadt, csak jóval 2000 fölött maradt meg. De ez remélhetőleg azt is jelenti, hogy ezzel egyidejűleg az idő is melegebbre vált majd.

Zongorista a parton

A tegnapi autóra érdeklődő párosunk egy barátja szintén érdeklődik a Chariot iránt. Délután el is vittük neki megnézni és Ő meg is vette. 1900-ért hirdettük és 1600-ért adtuk oda a srácnak. Igazából csak azért adtuk le szegényt ennyire ár alatt, mert nagyjából tisztában voltunk vele, hogy hengerfejes (is). A füstokádás Stop smoking folyadékokkal próbáltuk kicsit visszafogni és a hűtő forrására pedig kapott a Cooling systembe való tömítő csodaoldatot is.

És el is kezdtük a belső tér ápítését

A Toyót átírattuk a nevünkre a postán (~10 dollár) és megfizettük rá a diesel motor miatti Road user charges-t is, azaz az úthasználati díjat, ami 5000 km-re volt kb 230 dollár. Összességében még ígyis nagyjából olcsóbban jön ki a diesel autó üzemanyag költsége, mint a benzinesé. Tehát ez itt a 3. kocsink 1 hónapon belül…tudunk élni.

Ellátogattunk 2.-án Arrowtownba. Queenstowntól 15 km-r e van. Útközben elég erősen felforrt a Toyóban a víz, pihentetni is kellett. De csak elértünk odáig. Arrowtown nagyon helyes, kis, történelmi hangulatú városka. Tipikus aranyásó város (ahogy itt az összes kisváros az, kb.). Régi épületek és még ’lókikötő’ egységet is találtunk, amit úgy ahogy van meghagytak az út mellett régről.

HAVAS HEGYCSÚCSOK látványára ébredtünk…nyáron :D:D Igazából szép, de nem túl optimális ez a hőmérséklet. És természetesen ez egy fűtetlen ház egyrétegű falakkal! Tehát a kocsiban melegebb szokott lenni. Még jó, hogy van hiperszuper paplanunk, amit múltkor leértékelve vettünk 40 dolcsiért a Warehouse-ban (100-ról). A tegnap megvételezett gumi kayak pedig így egyelőre nem túl aktuális, mert belefagyunk :D Remélem ez csak 1-2 napos tél, itt a változékony Zélandon.

Épp bent főzőcskézünk a szobába. Abba a gusztustalanul ocsmány dzsuva konyhába nem vagyunk hajlandóak. (Arra meg nincs elég időnk, hogy kiganézzünk…no meg elég arcátlan is lenne részünkről)

Volt egy érdeklődőnk ma a Chariotra (már pár napja hirdetjük neten és plakátokon jóval ár alatt). De végül Ők nem vették meg.

Viktor megfürdött reggel a tóban és befagyott a segge :) Nekem nem volt kedvem bevállalni a didergése láttán.

Délután találtunk egy nagyon figyelemfelkeltő Toyota Estima Emina hirdetést az Interneten. 2200-ért volt fent 2.2 tdi igen nagy hátsó terű járgány, írtunk rá sms-t és e-mailt. Várjuk a választ. Közben elkezdtük hirdetni kis Cherrynket a neten, illetve plakátokon is.

Csütörtök délután befoglalhattuk Kate szobáját. 1 órát ganéztuk, hogy elfogadható állapotba kerüljön, s így már úgy-ahogy elviselhető volt. Nade a kilátás akkor is kárpótolt mindenért. Az, hogy az ágyban fekve ilyen szép látvány táruljon elém…na az ritka. Persze elég, ha Viktorra nézek…de a hegyekkel talán még Ő sem vetekedhet :)

Vacsiztunk egyet a kedvenc Japán éttermünkben, nyam-nyam.

A Toyotáról pedig kiderült, hogy még nem került eladásra. Szegény gazdáinak haza kellett utazni idő előtt Csehországba, s így itt hagyták a Toyót, a kulcsát pedig leadták a Frankton Motor Campbe. El is mentünk a kulcsért. A kocsit viszont nem a leírt helyen találtuk meg a Stanley Roadon, mert onnan elvontatták pár utcával lejjebb a Park Streetre útépítés miatt. Szegény árva autón egy 200-as tiltott helyen való kempingezés bünti is ólálkodott. Elsőre nem sikerült beindítani, mert le volt merülve az akksi. És mivel már túl késő van bikakábel vásárlásához, ezért ez a projekt holnapra marad.

Hétfőn átkószáltunk Wanakába. Elsőkörben a gerincen szinte légvonalban átmenő utat választottuk, ami nem volt jó ötlet, hisz kis Cherrynk nem épp bírja ezt hűtővíz ügyileg. Szóval forr, mint az állat, ha emelkedőt kap. Pihentetni kellett párszor, de vette az akadályt. Szép látvány volt egyébként a hegymenet tekergő utakkal és a völgybe való letekintés.

Kilátás a Crown Range kezdetéről

Útközben kis városkába ütköztünk: Cardrona. Megcsodálhattunk egy régi hotelt, régi autóval és régi szekérrel. Ez egyébként síparadicsom télen.

Cardrona

Wanaka nem egy nagy városka. Van egy populárisabb része (utcája) boltokkal, szervízzel, pubokkal, a többi része meg lakónegyed. A szervízbe bekukkantottunk, hogy vegyünk egy új termosztátot a hűtőrendszerbe (Viktor tippje a hiba mivoltára). Kaptunk is egyet és hozzá való tömítést is nagyságrendileg 30 dollárért cserébe. Viszont ezt csak kihűlt motorral lehet szerelni, így máskorra marad. Nekivágtunk körbenézni.

Megindultunk a természetnek. Elkeveredtünk egy kimondhatatlan nevű folyóhoz. Nagyon szépséges hely volt ez is, de sajnos itt sem lehetett tábort verni. Kénytelenek voltunk tovább állni.

Az utunkon mászó paradicsommal találkoztunk. Mindenhol srácok lógtak a mutatós falakon. Többségük bőven kezdőnek tűnt, biztos befizettek ilyen napos mászogatásra. Hát megszólalt az irigység, jó lenne motyót szerezni a dolgokhoz. És akkor arról még nem is volt szó, hogy kicsit arrébb 2 óriási kanyonra lettünk figyelmesek, amik a hegyoldalon leledzettek. Szinte egymás mellett voltak és csalogatták a kötél szerelmeseinek szíveit. Szóval kell neoprén is most már…fene, hogy nincs.

Később rákeveredtünk a 4WD útra, amit nem annyira kedvelt kis autónk. Nagyon darálós volt, ami a felfüggesztések ellensége. Útközben épp terelgetett őz csordával találkoztunk, 2 terepjáró, kutyák és 1 birka kísérték útjukat. Valaki elmesélhetné, hogy miért kell 1 szem birka az őzekhez!  Nem mentünk végig a 4 kerekes úton, felment volna a hegyre a térkép alapján (újabb síparadicsom). De a háttérben már gleccsereket is véltem meghúzódni. Visszafordultunk Wanakába.

Ez is a Gyűrűk ura része

Wanaka

Az estét a Wanaka melletti olcsó kempingben töltöttük a folyó partján. Előtte még egy kicsit elhagyatottabb részen vacsiztunk és borozgattunk egyet, miközben egy szem kacsicskut (kacsát) bámultunk, aki a tóból szedegette élelmét –feje bemerülve, lábai az égnek- és a bor hatására jókat nevettünk rajta. Nevezhetjük Bartolómeónak is akár.

Kacsicsku etetés

Dél tájt visszaindultunk Queenstown irányába, nade nem a gerincen átvágó cardronai úton, hanem a hosszabbik kerülő úton, hogy ne terheljük meg annyira Cherrynk (Chariot) gyomrát. A tóparton eszkábáltunk még egy kis pihi-vacsit, majd késő délután lechekkoltuk Kate kecóját, ahol 2 hetet fogunk tölteni heti 200 dollárért. Hát, amilyen ormótlanul rendetlenek ezek a 20 évesek, az teljesen kiborító. Kupleráj, kosz, fúúúj! A konyha is gusztustalan, évente 1x, ha takarítják. Nade a szobából való kilátás viszont páratlan, igazából csak az ér meg pénzt itt, na de a saját fészkünket úgyis kiganézzuk.

Kilátás Fernhillből

Majd este a város melletti olcsó kempingben aludtunk.

Erre a hétvégére béreltünk egy szobát az egyik backpacker szállón (Aspen Lodge Backpackers) a Gorge Roadon. Nagyon fitt kis szobát kaptunk, csupa-csupa ablak, kis udvarra néz és kényelmes nagy puha ágy. Tisztaság, kényelem. Szóval nagyon helyes kis szoba volt. Az ára itteni szállás mércével az egyik legolcsóbb, 3 napra kb 200 dollár volt. Ami egyébként persze nem olcsó. De összességében nagyon helyes kis szoba volt. Az egyetlen gondot a sok fiatal jelentette, akik nem tudnak ajtót becsukni, csak becsapni és a nőnemű német egyedek harsányan rikoltozó hangja a nappaliból. De túlélhető!

Mielőtt alaposabban meg nem ismerjük e pénzéhes turista paradicsomot, inkább a lassan átformálódó közlekedési morálomról írnék pár sort.

Az első és legszembetűnőbb esetlenségem az itt elterjedt automata váltó mellett, hogy még egy hét után is az autó bal oldalán szállok be. Ha már jó helyen ülök és sikerült a helyes sávot megtalálni, ( nehogy azt képzeld, jobbra kanyarodásnál egyszerű ) a bajusz kapcsolóval viaskodom egy kört. Szárazon még nem töröltem ennyit ablakot. Mi több, a gumit már rojtosra koptattam amiatt, hogy az irányjelző helyén van az ablaktörlő kapcsolója. No, ha ez már mind megy és a bal lábammal nem nyomkodom a légüres teret, kezdődhet az utazás… Mígnem el nem érkezel az első körforgalomig, há..há.. Igen, igen belementem… Ez is megvolt. A következő hendikep a minden „balra” elv helyett, JOBB kéz szabály van érvényben. No ezen gondolkozz egy  négysávos egyenrangú kereszteződés kellős közepén. Természetesen ledudálnak, mint a …. , és erős gesztusokkal jelzik feléd egyértelmű módon, a turistának hol is van a helye. Igen, igen a járdán.

Ó gyalog se könnyű a hátizsákos fajtának. Ha már sikerült elsajátítani a jobbra tekingetés műfaját, az sem nyújt teljes bizonyosságot lökhárító ellen. Ugyan is a zélandi AUTÓS nemzet, így a gyalogosnak még a zebrán sincs elsőbbsége. A minap történt, hogy a többsávos út kellős közepén állt kétségbe esve egy várandós kismama, babakocsival, persze a gyalogátkelőn.  Az elmeroggyant Maori tulkok egymást ledudálva előzgetik, míg nem hősünknek elfolyik a magzatvize. Á nincsen még vége, egy fél szerzet Kiwi feleszmél, mi is ilyenkor a teendő, lefékez. De a szerencsétlen, vesztére a turista sorsára jut. Piros lapot kap, s hangos füttyszóval lezavarják a padkára. Az asszonynak kisfia született….

Azért el kell ismerni, van benne valami jó is. A szebbnél szebb, ízlésesen felturbózott  autócsoda láttán megenyhül a férfi ember szíve. Polírozzák, szépítgetik, babusgatják őket, piszkos autót talán nem is láttam eleddig. A fiatal suhancok öblösen megművelt kipufogó mögül bömböltetik a death-metált. A középkorú urak elegánsan leültetett sport autóikból figyelgetik a pórnépet. A Maorik és a melósok az egekig emelt 4x4-ben bíznak, és az idősebbek pedig (Viki nagy örömére) mindennapi használatban tartják veterán csodáikat. Ne feledkezzünk meg a hölgyekről sem, mert hogy ők is tolják, mint disznó a jégen. Persze a háziasszony kombi itt 3.0, V6-tal kezdődik. Pár napja történt meg az is, hogy a bevásárló központból kifelé jövet, egy a hetven és a halál között fészkelődő, ondolált hajú elegáns nénikére lettem figyelmes. Óriási vehemenciával gyömöszölte be az aprócska csomagtartóba mindazt a sok jót, amit kevéske nyugdíjából éppen sikerül még a leárazások végén időben megszerezni. – Tudod, 10 pár nylon zokni, hat karton macska kaja stb..- No nem fényezem tovább, az apró csomitartó egy WRC Subaru Imprezához tartozott, s a némber nem általlott oly hangon távozni a parkolóból, hogy még a heréim is megremegtek. A Hot-road szintén a Kiwik műfaja és az utak királya itt is a 16 tengelyes 60 tonnás kamion. Tiszta Amerika…

Egyszóval sokkal nyugodtabb az élete egy esetlen turistának a zélandi utakon, mert nem siet sehova.

..és pár kedvenc a végére….

 Bedford 1963

Austin 1937

Land Rover Series II. 1959

És hát Bandi barátomnak nagy-nagy szeretettel..

Megébredés után próbáltuk megkeresni itt a közelben a Gyűrűk Ura forgatási helyszínt (szokásos projekt), ami egészen pontosan Amon Hen. De nem sikerült. Illetve lehettünk volna kitartóbbak is. Felmentünk kocsival a térképen jelölt úton, ami egyszer csak elfogyott, erdőbe ütközött és ott nem úgy tűnt, mintha lett volna továbbmenet (még gyalog sem). Persze biztos akadt valami ösvény, de talán majd máskor, egy lelkesebb pillanatban. Viszont volt itt szép madárka és az egész kis pereputtya is madárbabákkal :) Viktor nem tudott róla jó fotót lőni, mert hátat fordított neki :D

Előtte

Utána

Ez a nap a női cuccok vásárlásának jegyében telt el muszájból. Nem sok kedvem volt boltról boltra járni, de milliós ruhát, cipőt sem akartam, szóval kutattuk az occsót. Így fel is fedeztük az itteni Warehouse-t és környező boltokat a reptér mellett, Franktonban. Pl a Postie nevű boltban féláras kozmetikai cuccok vannak és c&a-hoz hasonló ruhák. Végül sikerült beszerezni a motyókat.

Viszont akadnak nagyon szép kis parkocskák is a városban (2 melltartó vásárlása között).