Reggel a Larnach kastélyban kezdtünk. Pontosabban csak a kertjében, mert az volt értelmesebb áron. Egyébként a kastélyt lakják ma is, csak már nem az eredeti család. 1871 és 87 között William Larnach (politikus, bankár) építtette. A kertben sok-sok szép növény, lugas, tavacska, kacsák és egy nagy fehér izémadár (mi ez?).
http://en.wikipedia.org/wiki/Larnach_Castle
http://www.larnachcastle.co.nz/
A kastély után visszagurultunk Dunedinbe. Elsőként megnéztünk milyenek a szörfös viszonyok. Sajnos nem volt hullám. Majd nekiláttunk neoprén zoknit keresni. Először egy szörfboltba irányítottak minket. Itt ugyan nem leltem meg a neoprén cuccost, ellenben Viktor 2 modell-lányos szörfdeszkáját becseréltük egy egyszerűbb egy színű, ám nem kezdőknek való darabra. Viktor végre boldog volt, hogy megszabadult a 2 oda nem illő nőtől:) No meg vaxot is vettünk. Innen elirányítottak minket a búvárboltba, hogy ott majd lesz zokni. Zokni ugyan volt, de majdnem egy áron volt a cipővel, így inkább a cipő mellett döntöttem. 69 dollár volt. Miután túlestünk ezeken megindultunk visszafele Queenstownba. Pontosabban nem célegyenest, mert először a Mahinerangi tavat vettük célba, hátha tudunk kajakozni és ott is aludnánk.
A tavat meg is leltük, de sajnos nem volt túl alkalmas hely a terveinknek. Elég nagyüzemű fakitermelés folyt körülötte, nem volt annyira szimpatikus, mint amennyire vágytuk. Egy kis ebédtáji főzőcskén kívül nem is időztünk itt tovább, mentünk a főút irányába. Hosszú földút vezetett vissza a főútra, ahol a sokszor éppen szemben száguldó kamionok a szívszélütést hozták rám többször is.
Sajnos e nap túl sokáig nem is jutottunk, mert Betsi Lawrence után úgy döntött, hogy beadja a kulcsot és ezerrel elkezd forrni. Nagy nehezen visszavergődtünk a pár km-rel mögöttünk lévő Lawrencebe, ahol legalább ingyen wifi volt. S ez meglepő ahhoz képest, hogy egy aprócska aranybányász városkáról beszélünk, ami inkább falu. Az estét a helyi kempingbe töltöttük, ami az eddigiekhez képest elég olcsó volt.
