Három hét után egyszerűen nyakára léptünk majd minden pénznek, amit sikerült összekuporgatni. Az első beruházás nem tűnt drágának. A Zélandi Tesco saját nevén Warehouse, szezon végi kiárusításon dobálja ki a nyár kellékeit, így nekünk is jutott belőle 30 $-ért egy sikló surfdeszka. A hozzá valókat is erről a helyről szereztük be: teljes, illetve alsó és felső neoprén ruházat, összesen 170 $ két személy részére. A tetejébe Evelin egyik munkatársának barátja, eladta nekem occsóé megunt medium surfdeszkáját 200-ért. Mivel ez otthoni forintban nem tűnik kevésnek viszonyítás képen: egy új 800$, a használtak 400- 600$ között mozognak, a törött pedig 300$. Persze mivel két ( a nyolcvanas évekből ránk maradt ) mezítelen maca díszeleg a deszkán lehet, hogy neki kellett volna fizetni. Bátran kérdezhetné a szemfüles olvasó: Mit is kezdünk ezzel a cuccal középföldén? No de erről majd az Invercargill-i fejezetben. A továbbiakban, szintén felkészülve a jövő eseményeire ( a Milford Sound fjordjai ) sikerült egy boltocska üzenő falán kiszúrni, egy eladó kétszemélyes gumikajakot 100$-ért. Amiből a végén 120 lett, mert a srác nemhogy elhozta nekünk, hanem be is bikázott, mert úgy tűnik a pipetto járgánynak megfázott a behúzó mágnese, de erről is később. A bevásárlások után személyesen is megtapasztalhattuk, miért nem lehet a Zélandi folyók többségét evezés szándékával használni. Már említettem egy előző fejezetben, hogy ez egy motorizált nemzet, így a folyóin is csak bivalyerős motorcsónakokon tudnak közlekedni. Ez először nem is volt szimpatikus, mert nem találni egyetlen nyugodt folyószakaszt sem a térségben, de csak tudhatnak valamit. Egy negyven éves iparág épült köréje és virágzik, a turisták megőrülnek érte, úgyhogy kipróbáltuk. Hááát barátom, szűk kanyonban, egy centire a faltól 70 km/h –val repeszteni fél órán keresztül, beszarsz, behugyozol…. Az élmény nem utolsó, ám az ára se. Fejenként 120 $-t kérnek a mutatványért és még a fotó sincs benne a csomagban. Mivel az még 40 $, így csak az általunk készült képeket nézhetitek meg a kanyon elejéről. Csurom vizesen és adrenalintól remegve szálltunk ki a hajóból, amit kettő darab egyenként 370 lóerős Pontiac motor hajt vízturbinán keresztül. Kipróbálása javallott!
Maga a rocsó..
Bent a kanyonban
Centire a falaktól..
Másnap újabb kalanddal néztük farkasszemet. A Newis Bungy világszerte ismert méreteiről, 143 méteres ugrás és egy 300 méteres hinta várja a látogatókat. Queenstown-ból egy jól szervezett buszjárattal lehet feljutni a hegyekbe, kb. fél órás utazással. Itt szintén egy remek és felkészült csapat várja az izgalomhajhász fajtáját. A két hegy között kifeszített drótköteleken függnek az ugróstandok, ide felvonóval illetve egy hídon lehet eljutni. Ó igen, itt már remeg a láb… s pár perc múlva elválik a szar a víztől… Azt az egyet sajnálom csak, hogy a beígért nyolc másodperces szabadesésből mindössze egy tizedet érzékeltem. No de mikor visszaránt a gumi, abban a tudatban csókolhatod meg a kabint, hogy újra zuhanni fogsz… Tódul a vér és lüktet a nyaki verő, mire visszahúznak ráérősen elmerenghetsz a tótágason fordult kanyon szépségein… Hát 260 dollárez bánja e tettem, DE ÉN NEM! Persze turistafosztó módon, a fotókat itt is plusz $-okért mérik.
Út a drótkötélen függő kabinhoz
Az ugrás
..és egy kicsit lejjebb
..utána..
A hintázás élményéről Evelin tud nektek beszámolni. A tények: 70 m szabadesést követően, egy 300 m ívhosszúságú lengés padban, és az indítás az ugrótól függetlenül történik. A 180 $-t minden bizonnyal megér a produkció, mivel a lány sikolya bennragadt zuhanás közben.
Összességében, ha már idáig eljöttél, érdemes kidobni e pár dollárt holmi érzésekért. A mutatványokba pedig annyi millió centet öltek bele, ami otthon elképzelhetetlen lenne…
