Inkább elindultam sötétben. Kényelmes, nyugodt tempóban autóztam Glenorchy felé. Út közben végre megfigyelhettem az éj leple alatt lopakodó oposszumokat, akiknek kivasalt nyomait sajnálkozva nézegeti az ember napközben. Zélandi sporttá fejlődött ötven év alatt a Posszum-vadászat. Isten se tudja hogyan került ide ez a jószág, de vesztére kedvenc kajája a Kiwitojás. Így a nemzet védelme érdekében egy vérbeli „Local Kiwi” ott üti őket, ahol éri. ( így nevezik magukat a gyarmatosító erdőírtók, Britanniából ) 

Szegényke Ausztráliát szimbolizálja, ezért is a nagy gyűlölség. No meg, nem az a túlélő típus. Inkább amolyan szemlélődő. Hiába a reflektor és a duda, legfeljebb a fehér seggét hajlandó feléd fordítani, és azt se olyan nagy sebbel-lobbal. Nem csoda, hogy szőnyegként végzi. Úgyhogy szép óvatosba kerülgettem őket 30-40 el, és egy fertály óra alatt el is értem a hegy lábához. Vak sötétbe nem akartam elindulni, így vártam még pittymallatig aztán huss…

Az erdő éppen hogy csak elkezdett ébredezni. A túrázni vágyók még javában szuszogtak sátraikban, amikor óriási felszabadultsággal és lelkesedéssel, a mezei lendületes tempónál kicsit gyorsabban kezdtek lábaim a sziklára hullott tűleveleken. 

Mint egy önfeledt gyermek a játszótéren, úgy ugrándoztam a patakmederben, majd vissza az ösvényre és ismét a mederben…

Idő közben a nap is kibújt a sziklák mögül, és életre kelt az egész..

Oly harsány csivitelésbe kezdett az erdő, mintha Zéland összes madara itt ébredne. A ritmus és a szellőben tovaáradó illatok hatására, magyar dalok egész garmadáját énekelgettem fennhangon az úton. Mire felértem az első hüttéig kifogytam a dalokból, de már kedvem se volt hozzá, mert a generátor, fojtogató bűzét már messziről érezni lehetett. ( de hát a kényelem nagyon fontos szempont, itt a semmi közepén….) Úgy kilenc felé járhatott mikor felértem. A falábakon álló házak viccesen mutattak a lombok között, mint ahogy a csipás szemű, sajgó lábú ébredezők is. (.. most még kacagtam rajtuk, de a Vanuatu dzsungelei óta pihentetett térdem már jelezte felém, hogy én is sírni fogok a végére…)

Egy pár méter múlva úgy ért véget az erdősáv, mintha ollóval vágták volna ketté a képet. A vegetáció a fűcsomókra korlátozódott ezek után, így kénytelen voltam gondoskodni a fejem árnyékolásáról.

A terep kínálta meredekebb kaptatók gyorsabban koptatták elsatnyult testemet, mint azt szerettem volna, de a hangulatom nem engedélyezte a pihenőt. A fokozott tempónak köszönhetően, közel két és fél órával hamarabb értem fel a hágóba. Az izommunka neheze ezzel véget is ért. A továbbiakban egy kevéske ingadozást leszámítva szintben halad az ember a gerinc vonala alatt.

… és megfordulva…..

A fenti menedékházakban 56 dollárért pihengető kényelmeskedőkkel most találkozom először. Persze kiszsákkal egyszerű, a könnyített menetfelszerelésemet mindenki irigyli. Csak mikor meghallják, hogy a lenti parkolóból indultam hajnalban, akkor fagy meg a mosoly. Besöpörve az elismerő kézfogásokat és a Ranger főhajtását, leadom a jelentést. Mikor, honnan, hova, hányan stb…, mert hogy itt rendnek kell lenni. Nincs kóricálás csak úgy. Persze rengeteg jó oldala is van az ellenőrzésnek. Ha például esetleg valaki nem érkezik meg az általa jelzett időpontban és helyen, azonnal indul a keresés. Még a parkolóban hagyott autók rendszámát is figyelik, kihez is tartozik a jármű.

Közel egy óra elteltével a sajgó talpaim, a folyton kiugrani akaró térdem és az elsavasodott izmaim által okozott kisebb kényelmetlenség miatt, egyre inkább nehezemre esik a szembejövők vidám, mosollyal teli harsány üdvözlése. Még egy óra, és már csak egy a szám szélébe harapott vicsorra telik. 

Számoltam azzal, hogy elsorvadni készülő testemnek esetleg kettő napra van szükség a táv teljesítéséhez. Linda is így tudta és a srácoknak is szóltam, de valahogyan nem füllött hozzá a fogam. Úgyhogy visszafogtam magam és ráálltam a tartalék tempóra. Az időjárás kitűnő, a nap is későn nyugszik és a fél távot elhagyva, még nem találkoztam Zoliékkal. Persze ez akár jelenthette azt is, hogy ők el se indultak. Zélandi sajátosság a mobil hálózat akadozása, legutóbb két napja váltottunk üzenetet. Akkor még úgy volt, hogy jönnek szembe…. Az én indulásom volt kétséges, mert a Batmobil regisztrációjának befizetésekor kiderült, hogy az autónak hamis a műszaki vizsgája. ( Amit itt WOF-nek hívnak, és fél évre adják. A szélvédőre ragasztott matrica igazolja mindezt a járőrnek, és egy gombnyomással ellenőrizhető a rendszerben is. ) A hatóság, mint mindig most is segítőkész volt az ügyben. ( Bárcsak az otthoni önkormányzatokról is elmondhatnám mindezt…) Megkaptuk a polgárok számára is elérhető autó nyilvántartási rendszer telefonszámát, és két gyors hívás után kiderült, hogy Auckland-ban életveszélyes hiba miatt, az autó megbukott a vizsgán, de valahogyan ( ez mindenki számára rejtély..) mégis kapott érvényes matricát. A matricát kiállító szervizt is felhívtuk, ők is értetlenül álltak az eset előtt. Minden esetre a mi helyzetünket ez nem segítette elő. Ahhoz, hogy közlekedni tudjunk, előbb szükségünk volt egy új WOF-re, és regisztrációra. Ripsz-ropsz összekaptam magam és még aznap próbáltunk időpontokat kérni egy új vizsgához. Másnap átnéztem a járgányt és magam vittem vizsgára, így olcsóbb volt mintha szerviz csinálná. Három apró hibát leszámítva, majd meg is feleltünk az elvárásoknak. Persze az egyik az volt, hogy a gyönyörű 30$-os sötétítő fóliákat szedhettem vissza…. A másik pedig, hogy a kuplung javításakor az oktondi droid nem húzta meg a sebességváltó rögzítő csavarjait, és egyet el is hagytunk belőle… A harmadik egy pár dolláros gumiharang hiány, aminek a pótlásához szét kellett kapni a féltengelyeket… A következő nap visszatérve a vizsgabázisra már sorba se kellett állnom, megvizsgálgatták a bepótolt hiányosságokat és már virított is a csilli-villi matrica. Helyben be is lehetett fizetni a regisztrációt és ennyi……

Amíg ezt elmeséltem nektek, pihenés képen készítettem egy pár makro felvételt.