No ez a két nap volt a Vavouto. Többnek ígérkezett eredetileg (de fog is még). http://www.koniambonickel.nc/

Szóval hétfőn reggel megindultunk a csapattal Koné irányában. Az út nagyságrendileg 4 órásnak ígérkezett, a távolság közel 300 km. A bánya Konétól 30 km-re északra van (na jó, nem tökéletesen észak), Voh falu mellett, a Vavouto pont nevű helyen. Ittenieknek csak Vavouto. Egyébként Koniambo Nickel SAS.

OZ-ban csak álmodoztunk, hogy bárcsak bejuthatnánk melózni egy bányába, de a dolog nagyságrendileg a kilátástalannal volt egyenlő. Hiába a tömérdek munka, s rengeteg betöltetlen állás, senkit nem érdekel egy megfelelő kapcsolatrendszerrel nem rendelkező tengerentúlról jött..ment. Na de itt mégiscsak sikeredett a dolog!

Délután 1-re volt megbeszélve az ideérkezés, útközben még kis reggeli, meg a főnök által állt kis ebéd. A helyre megérkezvén első körben egy nagyjából 3-4 órás okosítás várt ránk, alapvető munkavédelmi előadás, ami nélkül be sem léphetünk, na meg a belépőkártya elkészítése. A munkavédelmi kiselőadással csak egyetlen gond volt, Főni a francia előadásra ültetett be minket, mert délután épp az volt (az angol reggel van..). Szóval isteni, izgalmas, ígéretes volt…de a kávé ingyen járt, így majdnem elkerülhető az elalvás. Persze vicces helyzet az akadt, amikor franciául kellett bemutatkozni, s hasonlók. Na meg néha bólogatás, mintha értenénk bármit is. De túléltük. A végén persze kiderült, hogy nem értettünk senkit, de szerencsére elsiklottak a dolog felett. Amúgy meg semmi olyat nem mondtak el, ami nem lett volna egyértelmű a kivetített ábrákból, képekből.

Na és aztán bent is voltunk. Jöttek a gondok. Kitalálták, hogy nincs biztosításunk. Pedig volt már. S ezért bent se lehettünk volna. Aztán meg a munkaterületet meg se közelíthettük, amitől a Főninek már kezdett kihullani a haja.

Sajnos a szobakiosztás se úgy alakult, ahogy terveztük. Külön tettek minket, 4 ágyas szobákba. Viktor dohányzó ’urak’ közé, én helyi nők közé. Na én ott természetesen csak bő 1 perc erejéig tartózkodtam, amíg benéztem hozzájuk. Konstatáltam, hogy nem beszélnek emberi nyelven egy szót sem és jót nevettek rajtam. Azóta sem mentem vissza 1 percre sem. Szóval bekummantottam a férfi részlegre. Ugyan szűkös egy emeletes ágy tetején ketten, de még mindig nyugodtabb.

A kaja viszont korlátlan reggeli, ebéd és vacsora. Van dögivel. No meg pingpongoztunk, mert nem volt mást tenni.

Főninek következő délutánra elege lett, hogy nem adnak engedélyt, s bepakolt minket az autóba, s vissza is Nouméá-ba. A gond az, csak a szállás hiánya volt, amit aznap éjjelre a saját nappalijával oldott meg, s következő naptól a hostelben is volt már hely. Szóval welcome again Nouméa.

Hát ugye, mint már előbb említettem Bonnie-nk visszaengedett magához minket pár napra. No nem kellett sokat győzködni, bár poén a köbön, hogy Ő is épp a német szépkislány válaszára várt, hogy megy-e hozzá avagy nem. Mert ugye a kislány elég sok embernek írt szállás ügyben, csak elfelejtette időben visszamondani azokat, akiket nem talált elég izgalmasnak. Jót kacagtunk a dolgon. Na de őt sem bántom, mert mi is sokszor írtunk már sok embernek, bár mi nem az izgalmassági faktor alapján döntöttünk soha –csak az alapján, hogy ki válaszolt igennel.-.

Na de kedden délután már újra Bonnie-nál voltunk. Először csak a frissen vett, még gőzölgő munkavédelmi bakancsot tettük le nála, majd visszasétáltunk -eveztünk- Paulhoz a többi motyóért, ahol épp újra találkozhattunk a német fiatalokkal, akik nézegették a hajóját és kemping motyót kaptak kölcsönbe. De hipp-hopp el is tűntünk, mint a bolhák, s elbattyogtunk Bonnie-hoz. Már is milliószor jobban éreztünk magunkat a havercsótányunkkal, akiknek nem vagyunk bóringok.

Bonnie szokásához híven aznap este zenekari próbára ment, fel is ajánlotta, hogy kísérjük el, de elég fáradt volt és büdös is fürdés és tiszta ruhák híján.

Szerdán meglátogattuk a helyi kulturális központot. Ami a Tjibau. Egész pofás, s tiszta a kertje is.

A biztonsági őr

A tolvaj

A konzerv marha

Tradicionális hajó

Csütörtökön pedig finom gulyást készítgettünk, s pénzünk se volt már olyan nagyon.

Majd péntek este Bonnie elvitt minket kava-t inni nakamalba. A kava az egy majdnem helyi (tehát vanuatui) ital. Valami gyökérből készítik. Mindjárt guglizom. Amúgy szerintem macskagyökérből, mert még a beled is lezsibbad barátom, de a szád az biztosan, mint a fogorvosnál. Bonnie szerint föld ízű, szerintem szar. Nem sok mindent köpnék ki, de ezt igen. Keserű. Na azért ittunk belőle vagy három kört a rend kedvéért. Piros lámpás helyeken árulják, a nakamalt jelöli, nem a lányokat.

Finom..

Járt hozzá naplemente is és pár emberke tűzrakása, meg kutya. Mindenképp különleges élmény volt.

Hétvégére Bonnie-nak dolga akadt, kihajózott valami szigetre apniát gyakorolni egy előre leszervezett társasággal. Ránk hagyta a kecót. Vigyáztunk rá, höh. De nem igazán mentünk sehova, szupercsórók voltunk. Najó, de. Elbattyogtunk szombaton, azaz a szuperhiper nemzeti ünnepen (Bastille nap) az egyetlen nyitva tartó ügyeletes gyógyszertárba Nouméa-ban, egészen pontosan allergia gyógyszert venni. 1 órás séta volt, aztán onnan meg majd még 1 óra az Anse Vata part, csak hogy valami jó is legyen a napban. És hát vissza se volt rövidebb a későbbiekben.

Útközben 3 színű volt a víz. Hurrá!! Nekem tetszett, na :)

Alapvetően a terv az volt, hogy hétfő reggel indulunk a bányába. Az eddigi időpontbeli ingadozások végett már kicsit bizalmatlanok voltunk az üggyel kapcsolatban, de végül csodák-csodájára hétfőn reggel megindultunk Vavouto-ba, könnyes búcsút véve Bonnie-tól.

Szombaton előre megbeszélt couchsurfing csere alapján átvándoroltunk Paul hajójára. No nem azért, mert Bonnie-t megutáltuk, csupán nem akartunk még hosszabb távon a nyakán ülni (de fogunk még..), s egyébként is megakartuk már látogatni Pault és a hajóját. Paul egy eredetileg francia emberke, aki Nouméá-ban a hajóján éldegél, s búvármunkából keresi a kenyerét (nem keveset..).

Bonnie levitt minket kocsival a kikötőbe, ahol Paullal a Bout de Mond nevű kávézóban. 1-2 forró csoki után, Paul elújságolta, hogy egyik couchsurfer barátja kíváncsi ránk, miáltal kicsivel később egy kínai (vagy thai, vagy koreai vagy nem tudom) étteremben kötöttünk ki létszámot növelve az előbb említett emberrel. Ott eltöltöttünk vagy 1 órát smúzolással (nem a mi kenyerünk), majd megindultunk a kikötő felé. Az előbb említett csókára Viktor még viszonylag kíváncsi is lett az 1 óra smúzolás után, mert műveltnek, s érdeklődőnek tűnt -, ami később változni fog-. Na ezek után kis időn belül újra a kikötőben voltunk, ahol Paul nagyjából elmagyarázta, hogy melyik kék-fehér festésű evezős csónak az övé, amivel a kikötő bejáratán keresztül kievezve kell megtalálnunk az ő kék festésű, idézem „mass”-szel ellátott vitorlás hajóját, mert Ő előbb hazaviszi az előbb említett csókát. Majd persze miután megtaláltuk a hajót és lepakoltunk, evezzünk vissza érte is. Szóval jó bulinak ígérkezett.

Természetesen kisebb nehézségek árán, mind a csónak, a bepakolás, a hajó, majd a kipakolás is meglett, végül a visszaevezéssel.

A hajóra érve jómagam kisebb sokkot kaptam. Életemben egyszer voltam vitorlás hajón, az a Kis Geriéké volt (még mindig az), s azon patyolat tisztaság, s rend uralkodott, ami előny, s kedvező. No itt nem ez volt a helyzet. Az előbb említett mass, az rendesen megállta a helyét. A fedélzet több tucatnyi lommal volt telehordva, ami részlegesen a kisebbik gond, de a kabinokban se uralkodott semmivel nagyobb rend, sőt.. Penészes, dohos minden, kupi et cetera et cetera. Nem vagyok én puccos jány, de van, amit már nehezen viselek el (pontosabban a tüdőm nehezen viseli el, köszönet az asthmának, ami nincs barátságban a penésszel). No de gondoltam, ezt is túlélem valahogy. Viktor életében először aludt hajón, s Őt a penész is jóval kevésbé zavarta, mint engem. Ő sokkal inkább az élménnyel volt elfoglalva, no meg azzal, hogy ne hányjon, mert egyébként tengeri beteg típus, nem kicsit.

Geriéknek ezúton köszönöm az egykori tisztaságot a hajójukon.

Paul pár cucc arrébb dobálásával csinált nekünk 2 fekhelynyi és lábhelynyi helyet. Mókás. De természetesen ringatózva túléltük az éjszakát, persze nekem hasznossá vált a Ventolin használata egyúttal. Reggel, no nehogy tovább aludjunk a kelleténél, Paul pont akkora zajt csapott, hogy mindenkit kiverjen az ágyból, amikor Ő kelt 6:30 körül, s húzzunk a vérbe, mert Ő megy dolgozni. No, a reggeli kávéról ne is regéljünk, a tulajdon kezemmel a csészék közül előhúzott csésze természetesen csupa penész volt úgy a la nature, amit próbáltam felpumpált, enyhén szar szagú tengervízzel elmosni, amitől még az életkedvem is elment. De azért megittam a kávét, mert igyekeztem jó vendég lenni, s mosolyogni, nem hányni. Na, de pikk-pakk össze is szedtük magunkat, s mentünk a városba ezt-azt csinálni.

Például a melanéz (kanak) történelmet bemutató múzeum nyitva is volt, s egyébként is esett az eső. Nekünk tetszett.

Majd gondoltunk egyet, ácsorogtunk jócskán a múzeum előtt buszmegállóba és felszálltunk a Kuendu Beachre tartó buszra, s buszoztunk egy amolyan nagyobbat. Persze ez amolyan vicces buszozás volt, ami nem így indult, mert mi csak ücsörögni akartunk és churrost enni a Baie des Citronban, de a buszvezető nem nézte jó szemmel,hogy x-edik kört üljük a buszon és kitett minket a Kuendun (ami egyébként majdnem 1 óra buszozás a Citromostól). Szóval a Kuendun 2 fotó után vártuk a visszamenő buszt a Citromba. Amivel vesztettünk újabb 2 buszjegynyi pénzt, ami a szorult helyzetben nem nyerő ügy.

A busz egész hamar jött, s máris a Citromban voltunk churrost enni. Tudjátok mi az ugye? Az a spanyol motyó, olyan fánk tészta szerű és hosszúkás…
Na onnan már gyalogosan battyogtunk vissza majd 1 óra alatt a kikötőbe. Persze Paul és a már előbbiekben említett csóka épp társasági életet éltek a kávézóba 2 ifjú német turistával. Szóval akkor épp nekik smúzoltak. A német kishölgyre egyébként az összes csávó -öhm nem is akarom leírni a megfelelő szót-, maradjunk annyiban, hogy tetszett nekik. Az előbb említett csóka elemezgette nekik, hogy érdemes olyan couchsurfert választani, aki izgalmasnak tűnik a bemutatkozó oldala alapján, mert majd az elviszi őket mindenféle izgalmas helyekre. A boring, azaz unalmasnak tűnő népet kerüljék, mert velük nem lesz jó blablabla…és egyébként tegyük hozzá, hogy ennek a csókának az oldala 1 óra alatt sem elolvasható, annyit ír magáról, mint a 13 évesek a közösségi oldalakon, -amit jóhiszeműen elolvastam-, s kiemeli, hogy neki fontos a jó angol nyelvtudás, nagyjából el is várja és akkor többet nem is írnék róla, mert jót nem mondanék, és az nem olyan szép dolog. De a lényeg, hogy már nem akarjuk őt meglátogatni, mert úgyis bóringok vagyunk.

Majd este megmutogattuk fotón, hogy van füldugónk, fejlámpánk, s bájosan tudunk nézni a kupi közepén.

Hétfőn nagy vásárlásba kezdtünk, minek eredményeképp lett melós farmerünk, de egyebünk még nem sok más. Illetve kedden már melós cipőnk is – amit pár napon belül ki is fizetett a főnök-. A melós cipők ára: Viktor puccosabb cipellője 11000 frank, én cipőm meg kb 6500. S kaptunk némi kedvezményt is, a végár 15000 lett kb, ami kicsit több mint 30000 Ft. Nevezzük egyébként acélbetétes munkavédelmi bakancsnak.

No és ekkor úgy döntöttünk visszakéredzkedünk Bonniehoz, mert Ő a kedvencünk. S vissza is fogadott. Ez volt kedden, s már nála depóztuk le a munkavédelmi bakancsot is.

No de egyébiránt elmúlt Viktor tengeri betegsége. Lett helyette szárazföld betegség. Nekem is. Vicces.

A hét nagy részét a kedden megismert Jean-Bonnie-nál töltöttük, akit couchsurfingen ’csíptünk fel’ szokás szerint. Ő lett a kedvencünk.

Amikor kedd este elértünk hozzá Valée des Colonsba, akkor már 3 percen belül épp rohannia is kellett koncertpróbára. Szóval az ismerkedős este következő napra maradt. Nekünk szerdán napközben maradt a szokásos ügyintézősdi, s épp ez napra sikerült megkapnunk a tartózkodási engedélyt, amikről már ódákat zengettem az előbbiekben.

Következő nap, hogy valami újat is lássunk elmentünk az addig még nem látott Kuendu Beachre. A buszra természetesen ezer évet kell várni, mint ahogy azt errefele illik.  Itt megiszogattunk egy üdcsit és fotóztam Vértes Vikinek fafaragványokat.

Este jó kis rák főzőcskés borozós parti kerekedett. És az este nagy kérdése a shrimp vagy prawn lett? Életemben először pucoltam garnélarákokat, meg is szúrtak. Fájt.

Ez már a következő estéhez tartozik

Az este további részén kucsum (vagy kutum) szertartás is kerekedett, ami arról szól, hogy ha egy helyi törzs területére lépünk, akkor illik a górénak ajándékkal szolgálnunk ami a kucsum/kutum (kétféleképpen is hallottam már kiejteni szóval passz). Most kivételesen előbb a helyi törzsfőnök (tribal chief) ajándékozott először tárgy szerint egy macsétát, melyre viszonzásképpen egy budapesti bkv metró átszállójegyet kapott cserébe (még érvényes!!) és 2 forintot.

Következő nap újabb ügyintézés, ezúttal –majdnem- az utolsó. Hivatalosan megkaptuk a vállalkozói engedélyt!! Húrrá. Erre inni kellett és marhapörköltöt főzni este, amolyan magyarosat, ami Bonnie-nak nagyon is ízlett! Még, még, még, ennyi nem elég!

A majdnem utolsó ügyintézésről meg csak annyit, hogy megtudtuk, hogy kötelezően be kell lépni a helyi szociális biztosítási rendszerbe, szóval még ez az út várt ránk a biztosítóhoz. Persze ott megtudtuk, hogy előbb be kell jelentkeznünk a statisztikai hivatalba, hogy ott kapjunk egy számot, ami kell a biztosításhoz, meg egyébként mindenhova máshova is…aztán vissza a biztosítóba és és és így tovább…igen, bürokrácia. De csak meglett.

No és péntek este elmentünk Bonnie-ék koncertjére az Imprevu nevű bárba, a zenakar egyébként a Skawa nevet viseli és eléggé jófélék! :) Viktor végigugrálta, le is rohadt a lába! Youtube keresőbe: skawa imprevu. Ha érdekel valakit! Hágó Kupán szerintünk sikerük lenne bőven!

És egyébként van Liszt Ferenc utca Vallée des Colonsban. Csak úgy mellesleg.

Egy amolyan hivatalosabb bejegyzés következik, tényfeltáró. Csak azoknak, akik nagyon unatkoznak, vagy nagyon érdekli, hogy milyen a mi életünk.

Az elkövetkezendő kb 2 hétben nagy ügyintézésben voltunk. Tartózkodási engedély megszerzése és egyéni vállalkozói engedély (patent) kiváltása alpin munkára volt a cél. Na, ugyan nem abból kifolyólag, hogy valóban saját vállalkozásba kezdenénk, hisz ez francia nyelvtudás nélkül aligha menne errefele, hanem a már előbbiekben említett Pierre nevezetű ember végett kellenek az engedélyek, aki valószínűsíthetően tud nekünk munkát adni. Az összes papír otthonról való beszerzése nagyjából ezt az időszakot vette igénybe.

A következőkre volt szükség a tartózkodási engedélyhez (carte de séjour) (első körben csak 3 hónapra adják):

-          kitöltött igénylőlap

-          utazási biztosítás (nekem már Zélandon lejárt..)

-          bankszámlakivonat arról, hogy milyen eszeveszetten gazdagok vagyunk (nem vagyunk, nem is voltunk)

-          erkölcsi bizonyítvány (arról, hogy nem loptam el otthon gyerekkoromban rágógumit, de egyébként az FBI kőrözhet)

-          születési anyakönyvi kivonat (mert egyébként biztos lenne útlevelem, ha nem léteznék)

-          a cím, amelyen élsz Új-Kaledónián a nevedre szóló víz/elektromos számlával igazolva, vagy bérlet esetén a főbérlő/tulaj által írt pár sor, hogy ott élsz+az ő igazolvány másolata+közüzemi számla (kilehet találni itt miért nem jó a fűtésszámla?)

-          útlevél másolata

-          4 igazolványkép

-          2500 frankos illetékbélyeg

No meg természetesen ezeknek a francia fordításai, melyet Szilágyi Nórának ezerszer köszönünk.

Az immigrációs irodában ’természetesen’ angolul nem beszéltek. Egyébként még a sarki közértben is szoktak..

Az egyéni vállalkozói (patent) kiváltásához pedig:

-          tartózkodási engedély és útlevél fénymásolat

-          a címről szóló blabla újra, ami miatt megint rohangálhattunk egy kört, mert nem volt több eredeti példányunk

-          no meg tudni azt, hogy milyen típusú engedélyt akarsz kiváltani, s természetesen 3 féle különböző iroda van, mindegyikhez más tartozik, melyet nem árt előre kideríteni..plusz 10 km séta

-          2000 frank illeték

A címünket pedig a már előbbi bejegyzésekben említett Evelyne nevű hölgynek köszönhetjük, aki írt nekünk papírt és blablát arról, hogy ott lakunk.

Tudni kell az egészről, hogy mindenre külön iroda van, a város különböző pontjaiban, ami esetleg, ha van az embernek autója nem annyira macerás, de ha nincs (azaz ez vagyunk mi), akkor sok sétát jelent. Nem tudom ki mennyire emlékszik pl erre: https://www.youtube.com/watch?v=ed-GMwJp73s Mert valami ilyesmi a dolog. De a végére meg van az esély, hogy sikerüljön is, ha épp az nap, amikor már meglenne, nem várna az iroda ajtaján a felirat, hogy a mai napon csak reggel volt nyitva és természetesen az óra mutatója éppen átcsúszott a dologból…meg kell szokni :)

Na de a végére akkor is minden meglett és hivatalosan is itt tartózkodható, s alpintechnikában legálisan munkálkodható kisebbség lettünk. Tartózkodási engedélyünk július 4-ével (éljen Amerika) lett, vállalkozói pedig 9.-ével vált érvényessé.

Azért 1-2 fotó a rohangálós 2 hét alatt is lett.

Szücsök

Volt olyan, hogy parton aludtam nappal

Magyar termék

Eső

Színek

Árbocra fel

Nouméa a hostelből nappal

És este

Tenger és lemegy a Nap

Péntek délutánig Vallée des Colonsban laktunk Axeléknél. Nagyon kedves pár, igyekeztek sütni-főzni nekünk. Például megkóstolhattuk a készítésükben a helyi specialitást a brunyát (őőő nem azt..). Ez ha jól emlékszem sertés egy helyi főző banánnal megsütve. Ez a banán rövidke és ducibb, zöldebb, mint az átlagos étkezési banán. Sajna maga a végtermék nekünk annyira nem jött be, mert összességében íztelen volt és igen nehéz volt legyűrni. Pedig mi aztán nem vagyunk válogatósak, főleg nem az utazásunk során.

Amolyan boulder forma

Napközben általánosságban a szokásos sétákat toltuk. Egyik nap találtunk szupergyors tengericsillagot is, amire először Viktor azt hitte döglött, majd úgy elspurizott, hogy hejj!

És időközben még akadt egy kis szerencsénk is –remélhetőleg-. Pár nappal ezelőtt írtam üzenetet egy helyi Paul nevezetű búvárkodással foglalkozó hajós arcnak, hogy hátha tud valami koszt-kvártélyos búvármelót nekünk. Ugyan azt nem tudott, de helyette alpin melót igen. Egyik barátja, Pierre helyi alpincég tulajdonos és egy Konéban leledző projekthez épp embereket keres. El is küldtem Pierre-nek az önéletrajzainkat, aki azonnal fel is hívott. Nagy szerencsénkre tud angolul is. Szerdán össze is futottunk vele, s bimbódzónak tűnik a dolog. A meeting után felvitt minket kocsival a Ouen Toro-ra, ahonnan jóféle kilátás nyílik mindenfelé, valamint épp voltak fent katonák, a kiállított ágyuk mellett.

Egyik nap kaptunk kölcsön Axeléktől snorkelling cuccot, amit nem is átallottunk felhasználni a Baie des Citronban. Bár nem a mindenki által ajánlott bal oldalt választottuk a merülésre, ami elvileg gazdagabb élővilággal rendelkezik, hanem az ellenkezőt, de azért itt is láttunk szép dolgokat. S bár a víz nem volt oly áttetsző, mint ami a fotózáshoz kéne, azért lőttünk pár képet a kis olympusszal.

Érdemes egyébként megcsodálni a kilátást Axelék nappalijából/konyhájából…

Gyíkocska

Kedd délutánig maradtunk Eve-éknél. Első napunkon vasárnap Eve-ék bevittek minket kocsival a szebbik partra, ami a város másik végén van, s a Baie de l’Anse Vata (ez az öböl neve) nevet viseli. Sétáltunk egy jót, amolyan nagyobbat, s megállapítottuk, hogy már most jobban érezzünk magunkat itt, mint kenguruföldön. A helyiek nagytöbbsége itt köszön az embernek, mosolyognak, nem rohannak sehova. Relax van. Az egyetlen gond a sok szemét, amit eldobálnak, s nagyjából nem szedik össze. Ez igen sajnálatos. Az óceánpartjuk is tele van üvegszilánkkal, s miegyébbel, ami nem túl jó! No de azért a látvány közel sem olyan siralmas.

Mindenki arról panaszkodott a neten, s szóban is, hogy húú ez milyen drága hely ejjj. Akkor ők még nem voltak Ausztráliában, mert itt már kapásból sikerült 100 frankért nagyobb baguettet, 150-200 körül májkrémet venni. Tej is akad 90 nagyságában és üdítők is 100-200 közt. A gyümölcs, zöldség valóban elképesztően drága és az értelmes hústermékek is. Sajt, bor normális áron (mind Franciaországból jön), mármint az ausztrál árhoz képest normális áron, nem a magyarhoz képest.

Egészen elsétáltunk e nap a centerig, ami a távolibb öböltől egy bő 1 órás menet. Itt pont elkaptuk az épp induló hatalmas utasszállítót is (Titanic kb 1,5x volt nagyobb, mint eme példány).

A centerben lévő téren, Place des Cocotiers beszéltük meg a meetinget Eve-kkel, akik felszedtek minket kocsival. Itt még tanúi volt a petang (Pétanque) meccsnek is.

Hétfőn egy amolyan szokásos késői kelés után legyalogoltunk a közelebbi partra (Plage de Magenta), ami sajnos valóban nem volt túl mutatós – amolyan saras - , s épp apály is volt. Itt többnyire fehér ember nem nagyon volt. De azért fotóztunk párat.

Majd megkerestük a postát. Viktor nem átallott megkérdezni a parton csoportba verődött alkoholos állapotú helyi fiataloktól, hogy merre van. Igazából vicces volt hallgatni, ahogy próbálták összehozni a dolgot, s mind mást mondott :)

Gondoltuk megpróbáljuk megkeresni az állatkertet amolyan gyalogosan. Hát kicsit túl kacifántos lett a dolog, s ott, ahol gondoltuk térkép alapján átjuthatunk, mégsem volt átjutási lehetőség. S mire már nagyon késő lett és szinte feladtuk, akkor leültünk enni. Kenyeret sóval és borssal. Amolyan gourmet dolog ez. Főleg mikor még leejtettük a kenyeret is. És hát persze egy meredek völgy tetején ültünk, a kenyér meg legurult az aljára. De hősiesen utána nyargaltam és csak kicsit lett saras, hálisten a patakig nem jutott el! Megettük.

A kenyér megmenekült, -ja mégsem, mert megettük,- mi meg visszabattyogtunk aznap a házba. Következő nap elmentünk az állatkertig, sikeresen megleltük a bejáratot, de végül nem mentünk be spórolási indokkal.

E szép napon megérkeztünk Új-Kaledóniára!

A napot mindenféle papírmunkával, papírok scannelésével (egy vagyonért scannelnek Brisbane-ben) kezdtük –mert, hát ki tudja, majd miket kérnek a reptéren, alapon-, majd megindultunk a reptérre. A reptéren kapásból egy kis izgalom várt minket. A Quantas utasfelvétel pultjánál a hölgy valahogy nem teljesen volt tisztában kicsiny országunk EU-s kilétével – no meg a vízumszabályzattal sem-, s így ránk hozta a frászt –na jó, csak rám-: kérem a 3. országba szóló repülőjegyüket. Na de nekünk olyan nincsen, mi lenni EU, cél meg lenni Új-Kaledónia, oda mi mehetni vízummentesen. Hölgy elgondolkodott, majd úgy döntött elszalad, s utána kérdez a dolognak. Hála égnek, nekünk lett igazunk. Ő az ausztrálokból indult ki, nekik kell vízum, repjegy, miegymás. Nekünk meg nem. Szóval becsekkolhattunk, s megnyugodtunk, hogy nem kell még x időt töltenünk terra incognitában.

A reptéren jókat mosolyogtunk a mi nouméa-i és a Kínába tartó járat összehasonlítgatásán. Volt némi méretbeli különbség.

Én bevallom kicsit, szokás szerint stresszeltem, hogy mi lesz, ha majd a következő határon kérnek tőlünk mindenféle hülyeséget, repjegyet, ezt meg azt, ami nekünk nincs, de a végére megnyugodhattam. A repülőút pikk-pakk telt el, talán 2,5 óra volt (időzóna átlépéssel együtt tán). 5 óra fele Nouméa-ba is értünk. Az idő kellemes, 23 fok körüli volt, a Nap lemenőben. A határon semmi gond, nem kértek semmilyen papírt, a cuccainkat sem szedték szét, a kagylóinkat és egyebeinket se vették el. Zökkenőmentes nagy meglepetésre.

Nekiálltunk buszt keresni, de csak shuttle-t találtunk fejenként 3000 xpf (francia pacifikus frank) összegért, ami nagyjából úgy jön ki magyar forintra, ha duplázzuk és adunk még hozzá egy kicsikét. De áltb inkább AUD-ben számolom, ami nagyjából 100-zal való osztást takar. Gondoltuk mi a francnak nekünk shuttle, amikor bent vagyunk a városban? Persze aztán kiderült, hogy mi egy másik reptéren néztünk a térképen, ami valóban a városban van, na de ez, nem az. Ez bő 40 km-re volt…szép séta lett volna. Ugyan kicsit késve, de hamarosan megérkeztünk első szállásadónkhoz Evelyne-hez, aki a Magenta nevű kerületben lakik egy fiatal lánnyal megosztva a bérelt társasházat. A leányzó, pedig Luigina. Eve belga, pár éve él,s dolgozik itt, 40 éves, Gina, ha jól emlékszem 22 és helyi születésű. Nagy ölelések közepette, boldogan fogadtak minket. Kiemelkedően szimpatikusak és kedvesek, eddigi legjobb élményünk emberekkel kapcsolatban. Érdeklődőek és végtelenül pozitívak. A kutya, pedig Princesse, aki tünemény.

Első esténken megismerkedtünk a mini banánnal. Majd kb 4. nap sikerült megismerkednünk a mini naranccsal is (citrom ízű volt….).

11.-én felkerekedtünk, s nekiindultunk újra Brisbane-nek, még egy utolsó esélyt adva az országnak, a városnak, s ha mégsem jön össze, akkor előrehozatjuk a repjegyünket, s elmegyünk. Az eső természetesen épp szakadt, pont úgy, ahogy mostanában többször is. De túléljük, ez csak víz. A busz azonnal jött, a vonat is hamar jött, pikk-pakk Brisbane-ben voltunk. Sajna hostot nem találtunk a belvárosban, így maradt a backpackers. Egy éjszakát tudtunk kedvenc helyünkön tölteni, mert foglalt volt, és ezt is nehéz átszervezkedésekkel hozták nekünk össze. A következő éjszakát már a szomszédos Banana Bendersben töltöttük, ami sokkal zajosabb volt és a zuhany sugara is alkalmatlan volt az értelmes zuhanyozásra, hajmosásra meg végképp (csak permet). Le is léptünk a belvárosi Base-be (ami éjenként 85 dollár volt…).

Történtek jó dolgok is. Például jártunk parkban és ivott madárka a kezünkből.

Összességében kellemeseket sétáltunk és pár nap után úgy döntöttünk, hogy lelépünk egy másik éghajlatra….

Bambusz

A Gold Coaston közel két hetet töltöttünk el, várva a csodára. Ami nem jött. Pedig megkaptuk magyar vállalkozók telefonját, akik segítőkészek voltak, s kedvesek, de mégsem tudtak semmit tenni a vízumügyintézés érdekében.

Összességében 2 héten át jártuk Surfers Paradise-t, pénzt nem igazán költve, csak sétálgatva, s nézve az óceánt.

Az 1. héten Craignél couchsurföltünk, a 2. héten fizettünk neki 1 heti bérleti díjat. Az alábbiakban látható a kilátás Craig nappalijából és a szobánk.

Sajnos túl sok mesélnivalóm nincs a dolgokról, a legkeményebb történés, amikor láttunk meghalni egy gyereket (nem 100%, de eléggé úgy tűnt a síró anyából és az újraélesztés próbálkozásból…:( ). Elkapta a két fiút az áramlás, nem a zászlók között úsztak és már későn ment a vizimentős. Egyik lábon jött ki, a másik nem…

Erről a 2 hétről a szófosás helyett meséljen pár fotó.

Viktor a deszkájára állván

A börtön ablakába soha nem süt be a ...

Madárkák

Kék virág, piros tüske

Kék bogár, piros bogár, izé bogár

Sirály!

Én

Halacs

Történt az úgy, hogy nyakunkba hullott egy lakóautó átköltöztetési lehetőség Cairnsből Brisbane-be. Ami ötletnek alapvetően király volt, mert gyakorlatilag majdnem ingyen kijött volna ez az 1500 km.

Ő volt az alany –még épségben-:

Végigjártuk a Cairns-Mission Beach/Cassowary Beach/Townsville/Bowen/Airlie Beach/Mackay/Rockhampton/Gladstone/Tannum Sands/Sunshine Coast/Brisbane útvonalat 4 nap alatt.

Igazából egy vicc lett az egész miáltal sikerült megzúzni kicsit Bowenben a járgányt egy benzinkútnál :P Szóval elég nagy összeg pénz letét ugrott, de pár óra alatt nagyjából túltettük magunkat a dolgon. Bár a kezdeti sokkhatás részemről nagy volt :D

A másik vicces rész az volt, hogy majdnem minden relatíve látványos helyre éjszaka érkeztünk, így semmit nem láttunk az egészből.

Nagyságrendileg tökünk tele volt az egésszel. Na jó, összességében Ozival, azaz az országgal. A pénz elment, látni meg nem láttunk semmit. Kínunkban próbáltunk menet közben fotózni szavannára hasonlító tájat és fákat, mert ez olyan ausztrál. Egyébként ennyi, a kenguruk és koalák óta nem láttam semmit.

És a Cassowary beachen sem láttunk cassowaryt. Szóval elég elszomorító volt. Airlie beach, amiről meg ódákat hallottunk, igazából egy nagy semmi. Kikötő, ahonnan a puccos szigetekre indulnak a búvárkodósdik és egy partyhely. De ennyi. Másnak a partyhely a valami, nekünk meg nem.

Cassowary beach

Townsville-ben van egy pók. A Cassowary parton meg apró rákok tömkelegének a nyomai.

Még egy utolsó esélyt adunk a Gold Coastnak, ahol még nem voltunk és hátha van ott valami, ami miatt majd nem akarunk tovább állni. Persze ezek után erre sem sok esélyt adunk, de mint mindig, pozitívak vagyunk! Hátha.

Remélhetőleg a kocsit se zúzzuk meg már jobban, bár az is mind1! :D

Szücsök