Szombaton előre megbeszélt couchsurfing csere alapján átvándoroltunk Paul hajójára. No nem azért, mert Bonnie-t megutáltuk, csupán nem akartunk még hosszabb távon a nyakán ülni (de fogunk még..), s egyébként is megakartuk már látogatni Pault és a hajóját. Paul egy eredetileg francia emberke, aki Nouméá-ban a hajóján éldegél, s búvármunkából keresi a kenyerét (nem keveset..).

Bonnie levitt minket kocsival a kikötőbe, ahol Paullal a Bout de Mond nevű kávézóban. 1-2 forró csoki után, Paul elújságolta, hogy egyik couchsurfer barátja kíváncsi ránk, miáltal kicsivel később egy kínai (vagy thai, vagy koreai vagy nem tudom) étteremben kötöttünk ki létszámot növelve az előbb említett emberrel. Ott eltöltöttünk vagy 1 órát smúzolással (nem a mi kenyerünk), majd megindultunk a kikötő felé. Az előbb említett csókára Viktor még viszonylag kíváncsi is lett az 1 óra smúzolás után, mert műveltnek, s érdeklődőnek tűnt -, ami később változni fog-. Na ezek után kis időn belül újra a kikötőben voltunk, ahol Paul nagyjából elmagyarázta, hogy melyik kék-fehér festésű evezős csónak az övé, amivel a kikötő bejáratán keresztül kievezve kell megtalálnunk az ő kék festésű, idézem „mass”-szel ellátott vitorlás hajóját, mert Ő előbb hazaviszi az előbb említett csókát. Majd persze miután megtaláltuk a hajót és lepakoltunk, evezzünk vissza érte is. Szóval jó bulinak ígérkezett.

Természetesen kisebb nehézségek árán, mind a csónak, a bepakolás, a hajó, majd a kipakolás is meglett, végül a visszaevezéssel.

A hajóra érve jómagam kisebb sokkot kaptam. Életemben egyszer voltam vitorlás hajón, az a Kis Geriéké volt (még mindig az), s azon patyolat tisztaság, s rend uralkodott, ami előny, s kedvező. No itt nem ez volt a helyzet. Az előbb említett mass, az rendesen megállta a helyét. A fedélzet több tucatnyi lommal volt telehordva, ami részlegesen a kisebbik gond, de a kabinokban se uralkodott semmivel nagyobb rend, sőt.. Penészes, dohos minden, kupi et cetera et cetera. Nem vagyok én puccos jány, de van, amit már nehezen viselek el (pontosabban a tüdőm nehezen viseli el, köszönet az asthmának, ami nincs barátságban a penésszel). No de gondoltam, ezt is túlélem valahogy. Viktor életében először aludt hajón, s Őt a penész is jóval kevésbé zavarta, mint engem. Ő sokkal inkább az élménnyel volt elfoglalva, no meg azzal, hogy ne hányjon, mert egyébként tengeri beteg típus, nem kicsit.

Geriéknek ezúton köszönöm az egykori tisztaságot a hajójukon.

Paul pár cucc arrébb dobálásával csinált nekünk 2 fekhelynyi és lábhelynyi helyet. Mókás. De természetesen ringatózva túléltük az éjszakát, persze nekem hasznossá vált a Ventolin használata egyúttal. Reggel, no nehogy tovább aludjunk a kelleténél, Paul pont akkora zajt csapott, hogy mindenkit kiverjen az ágyból, amikor Ő kelt 6:30 körül, s húzzunk a vérbe, mert Ő megy dolgozni. No, a reggeli kávéról ne is regéljünk, a tulajdon kezemmel a csészék közül előhúzott csésze természetesen csupa penész volt úgy a la nature, amit próbáltam felpumpált, enyhén szar szagú tengervízzel elmosni, amitől még az életkedvem is elment. De azért megittam a kávét, mert igyekeztem jó vendég lenni, s mosolyogni, nem hányni. Na, de pikk-pakk össze is szedtük magunkat, s mentünk a városba ezt-azt csinálni.

Például a melanéz (kanak) történelmet bemutató múzeum nyitva is volt, s egyébként is esett az eső. Nekünk tetszett.

Majd gondoltunk egyet, ácsorogtunk jócskán a múzeum előtt buszmegállóba és felszálltunk a Kuendu Beachre tartó buszra, s buszoztunk egy amolyan nagyobbat. Persze ez amolyan vicces buszozás volt, ami nem így indult, mert mi csak ücsörögni akartunk és churrost enni a Baie des Citronban, de a buszvezető nem nézte jó szemmel,hogy x-edik kört üljük a buszon és kitett minket a Kuendun (ami egyébként majdnem 1 óra buszozás a Citromostól). Szóval a Kuendun 2 fotó után vártuk a visszamenő buszt a Citromba. Amivel vesztettünk újabb 2 buszjegynyi pénzt, ami a szorult helyzetben nem nyerő ügy.

A busz egész hamar jött, s máris a Citromban voltunk churrost enni. Tudjátok mi az ugye? Az a spanyol motyó, olyan fánk tészta szerű és hosszúkás…
Na onnan már gyalogosan battyogtunk vissza majd 1 óra alatt a kikötőbe. Persze Paul és a már előbbiekben említett csóka épp társasági életet éltek a kávézóba 2 ifjú német turistával. Szóval akkor épp nekik smúzoltak. A német kishölgyre egyébként az összes csávó -öhm nem is akarom leírni a megfelelő szót-, maradjunk annyiban, hogy tetszett nekik. Az előbb említett csóka elemezgette nekik, hogy érdemes olyan couchsurfert választani, aki izgalmasnak tűnik a bemutatkozó oldala alapján, mert majd az elviszi őket mindenféle izgalmas helyekre. A boring, azaz unalmasnak tűnő népet kerüljék, mert velük nem lesz jó blablabla…és egyébként tegyük hozzá, hogy ennek a csókának az oldala 1 óra alatt sem elolvasható, annyit ír magáról, mint a 13 évesek a közösségi oldalakon, -amit jóhiszeműen elolvastam-, s kiemeli, hogy neki fontos a jó angol nyelvtudás, nagyjából el is várja és akkor többet nem is írnék róla, mert jót nem mondanék, és az nem olyan szép dolog. De a lényeg, hogy már nem akarjuk őt meglátogatni, mert úgyis bóringok vagyunk.

Majd este megmutogattuk fotón, hogy van füldugónk, fejlámpánk, s bájosan tudunk nézni a kupi közepén.

Hétfőn nagy vásárlásba kezdtünk, minek eredményeképp lett melós farmerünk, de egyebünk még nem sok más. Illetve kedden már melós cipőnk is – amit pár napon belül ki is fizetett a főnök-. A melós cipők ára: Viktor puccosabb cipellője 11000 frank, én cipőm meg kb 6500. S kaptunk némi kedvezményt is, a végár 15000 lett kb, ami kicsit több mint 30000 Ft. Nevezzük egyébként acélbetétes munkavédelmi bakancsnak.

No és ekkor úgy döntöttünk visszakéredzkedünk Bonniehoz, mert Ő a kedvencünk. S vissza is fogadott. Ez volt kedden, s már nála depóztuk le a munkavédelmi bakancsot is.

No de egyébiránt elmúlt Viktor tengeri betegsége. Lett helyette szárazföld betegség. Nekem is. Vicces.