Kedd délutánig maradtunk Eve-éknél. Első napunkon vasárnap Eve-ék bevittek minket kocsival a szebbik partra, ami a város másik végén van, s a Baie de l’Anse Vata (ez az öböl neve) nevet viseli. Sétáltunk egy jót, amolyan nagyobbat, s megállapítottuk, hogy már most jobban érezzünk magunkat itt, mint kenguruföldön. A helyiek nagytöbbsége itt köszön az embernek, mosolyognak, nem rohannak sehova. Relax van. Az egyetlen gond a sok szemét, amit eldobálnak, s nagyjából nem szedik össze. Ez igen sajnálatos. Az óceánpartjuk is tele van üvegszilánkkal, s miegyébbel, ami nem túl jó! No de azért a látvány közel sem olyan siralmas.

Mindenki arról panaszkodott a neten, s szóban is, hogy húú ez milyen drága hely ejjj. Akkor ők még nem voltak Ausztráliában, mert itt már kapásból sikerült 100 frankért nagyobb baguettet, 150-200 körül májkrémet venni. Tej is akad 90 nagyságában és üdítők is 100-200 közt. A gyümölcs, zöldség valóban elképesztően drága és az értelmes hústermékek is. Sajt, bor normális áron (mind Franciaországból jön), mármint az ausztrál árhoz képest normális áron, nem a magyarhoz képest.

Egészen elsétáltunk e nap a centerig, ami a távolibb öböltől egy bő 1 órás menet. Itt pont elkaptuk az épp induló hatalmas utasszállítót is (Titanic kb 1,5x volt nagyobb, mint eme példány).

A centerben lévő téren, Place des Cocotiers beszéltük meg a meetinget Eve-kkel, akik felszedtek minket kocsival. Itt még tanúi volt a petang (Pétanque) meccsnek is.

Hétfőn egy amolyan szokásos késői kelés után legyalogoltunk a közelebbi partra (Plage de Magenta), ami sajnos valóban nem volt túl mutatós – amolyan saras - , s épp apály is volt. Itt többnyire fehér ember nem nagyon volt. De azért fotóztunk párat.

Majd megkerestük a postát. Viktor nem átallott megkérdezni a parton csoportba verődött alkoholos állapotú helyi fiataloktól, hogy merre van. Igazából vicces volt hallgatni, ahogy próbálták összehozni a dolgot, s mind mást mondott :)

Gondoltuk megpróbáljuk megkeresni az állatkertet amolyan gyalogosan. Hát kicsit túl kacifántos lett a dolog, s ott, ahol gondoltuk térkép alapján átjuthatunk, mégsem volt átjutási lehetőség. S mire már nagyon késő lett és szinte feladtuk, akkor leültünk enni. Kenyeret sóval és borssal. Amolyan gourmet dolog ez. Főleg mikor még leejtettük a kenyeret is. És hát persze egy meredek völgy tetején ültünk, a kenyér meg legurult az aljára. De hősiesen utána nyargaltam és csak kicsit lett saras, hálisten a patakig nem jutott el! Megettük.

A kenyér megmenekült, -ja mégsem, mert megettük,- mi meg visszabattyogtunk aznap a házba. Következő nap elmentünk az állatkertig, sikeresen megleltük a bejáratot, de végül nem mentünk be spórolási indokkal.