Franciaországban nem időztünk szinte semmit, csak egy vásárlásnyit (ami úgy nézett ki, hogy beszaladtam üdítőért és egy nagy bevásárlás lett a dologból (túl olcsó volt a bor és a camembert, minek következtében Viktor igencsak megijedt a parkolóban, hogy engem elraboltak), majd egyből Brugge felé vettük az irányt. Illetve vettük volna, mert sikerült jól elkavarni, de azért x idő kavarás után, már jó úton voltunk. Bár útközben ránk esteledett, így nekiálltunk a tengerparton kempinget keresni, ami este 6 után lehetetlennek tűnt, mert minden zárva volt. Végül kínunkba egybe besátraztunk, ami nem volt leláncolva, csak sorompó volt. De se egy bedobós boríték, hogy "itt hagyj pénzt, ha későn jössz", se semmi. Hát így jártak.

Hajnalban megindultunk Brugge-be és ez sikerült is, mert úgy tudtunk ott sétálni, hogy a nép még aludt, ami igencsak hangulatos. Persze később már felkeltek.

Elmentünk csónakázni is, nyugdíjas módra. És az eső is megindult.

Őt a csónakból is megnézhettük

Brugge-ból egyből Brüsszelbe vettük az utat, ahol meglátogattuk Szilágyi Nóráékat, velük egy fél napot töltöttünk, mert kora reggel indultak át Svájcba (épp költözőben voltak), még ott aludtunk az üres házukba, mert Viktor kicsit megfázott és lábadozott. Csókoltatjuk Őket! :)

A tervünk az volt, hogy 2 hét alatt hazakocsikázunk Londonból Budapestre, s útközben megnézünk ezt-azt. London külvárosában szálltunk meg, egy helyes családi házas övezetben, viszonylag közel a reptérhez. Londoni városnézéssel 1 napot töltöttünk el, de istenigazán annyira nem is vágytunk többre, mert továbbra sem vagyunk metropol rajongók. Inkább a természet és a kisvárosok!

Persze nyilván ezer meg ezer felfedeznivaló lenne ebben a városban is, de mi mégis inkább tovaindultunk a vidék felé.

Célbavettük a Stonehenge-t. Odaérve konstatáltuk, hogy egy kisebb vagyont kellene azért fizetni, hogy egyik kerítés helyett, a másik elkerített részről nézhessük meg, pár méterről beljebb. Na ezért inkább nem fizettünk, fotóztunk a kerítésen keresztül és vettünk pár szuvenírt.

Majd elindultunk a tengerpart felé. Átmentünk kisebb-nagyobb városokon, végül Brighton-ban álltunk meg egy rövid időre. Már elsőre is ijesztő volt a tömeg, a parkolóhelyek tömöttsége, de azért nagy-nehezen találtunk helyet....

Sétáltunk egy órácskát, és elég is volt ennyi a britek üdülőparadicsomának tartott városból. Nekünk nem jött be istenigazán.

Ez már valahol arrébb volt.

Brighton-ból elfelé menet az egyik gyertyánk (autó része) úgy döntött, hogy megadja magát. Illetve ekkor még csak tippelgetés ment, nem volt egyértelmű a dolog. 1 hengerrel próbáltunk kijutni a városból egy hatalmas emelkedőn keresztül (másfele nem lehetett) és nagyjából esélytelennek tűnt a dolog. Ahányszor sikerült is volna felérni a tetejére, úgy váltott pirosra ott a lámpa és indult meg a keresztforgalom -pech-. Szóval vártunk, amíg jó sötét és kihaltabb lett a város. És hideg is volt..és meg volt véve a kompjegyünk is.

Valamikor későn, tán éjfél tájt sikerült átjutnunk az akadályon, keresztforgalom híján és lassú, 1 hengeres tempóval meneteltünk Dover felé, hátha elérjük a kompunkat 30-cal. Persze esélyesnek tűnt, hogy a további városnézésekről már lemaradunk és a doveri fehér sziklák is kimaradnak a repertoárból. 

Valamikor kora hajnalban sikerült odaérnünk Dover környékére, ahol kínunkban kerestünk egy kempinget és mákunkra még placc is volt későn érkezőknek, pénzbedobós nyílással. Igen korán keltünk, hogy időben elérjük a kompot, ki tudja milyen emelkedőn nem fogunk még addig felmenni!

De elértük! A következő félelmünk az volt, hogy ezzel az egy hengerrel üzemelő, addigra már elhagyott kipufogójú (az utógyújtás lerobbantotta) autócskával nem fognak felengedni minket a kompra. De ehelyett csak kedves 'határőrök' fogadtak, akik csodálva nézték a kisautót és kedvesen érdeklődtek róla.

Kis kárpótlásként a kompról megnézhettük a fehér sziklákat is.

Ja igen, és azt elfelejtettem mondani, hogy Anglia Doverig bezárólagos részén lehetetlen volt gyertyák kapni, semmilyet sem. Se benzinkút, se autósbolt. Azt mondták, hogy "Tessék szerelőhöz menni!"...hát persze!

No és, amint Calais-ban kiszálltunk a hajóból, 100 méterrel odébb várt is az autósbolt, gyertyákkal...és helyrejött minden. Kivéve a kipufogó, mert az nem volt rajtunk. És kapni se kaptunk közel, s távol..

Májusban elindultunk vissza Európába (London) a szokásos, jó kis, hosszan tartó repülőutunkon Bangkokon keresztül.

A bangkoki repülőtéren elég sokat kellett időznünk, de sajnos annyi idő nem volt, hogy csináljunk egy városnézést (elég messze volt a reptér a várostól). Ellenben befizettünk egy thai lábmasszázsra a reptéren :D Ami nekem nagyon kellemes volt, de Viktort meggyalázták valami botokkal! :D Aztán persze, amikor elindultunk beszállni a gépbe, kiderült, hogy be kellett volna már check-olnunk, amiről csak annyit, hogy nekünk azt mondták Zélandon, hogy semmi teendőnk nem lesz átszálláskor, mert az egész útvonalra becsekkoltattak minket már Queenstown-ban. Szóval volt egy kis fennakadás, de megoldódott egy kis futással.

Welcome Europe!

A tájképek többségével már találkoztunk párszor, ezért nem fájt, hogy sötétben vezettem, és mire megérkeztünk az ismeretlenhez a nap is megpitymallott.

Bár innen is látványos a sziget legmagasabb pontja és nagyon-nagyon hívogató, tisztában vagyunk megpuhult testünk jelenlegi képességeivel. Az időjárási előrejelzések alapján sem javallott túl magasra törni. Célunk egy könnyed kis kirándulás a környéken, és a terepfelmérés egy esetleges jövőbeli csúcstámadáshoz. Úgy gondolom a bevezetőből elég is, beszéljenek inkább a képek…. 

Sajnos a kőzet erre felé igen csak porhanyós ezért a gleccserek, az általuk szállított kövek miatt tiszta feketék..

 Queenstown lake Glenorchy felé

Glenorchy

A szomszédunk, Kevin

A Queenstown hill-re vezető úton

Leülni nem nagyon akartam, mert a fotózások után se nagyon voltam képes felállni, így robogtam tovább. ( Na jó, inkább óvatosan andalogtam, egyre több fényképet készítve..)

Még egy óra, és az ösvény búcsút vett a főgerinc vonalától. ( A térdem legnagyobb bánatára. ) A látvány egyre kevésbé tudta feledtetni testem viszontagságait. A baj inkább az volt, hogy már képtelen voltam másra gondolni. Gondolom, mondanom se kell milyen, amikor oda a zamat s csak a keserű utóíz marad. Persze a következő szikla mögül előbújtak Zoliék.

Igen-igen jól látjátok, az ő mosolyuk koránt sem olyan erőltetett. Ellenben nagyon örültünk egymásnak, és egy remek koradélutáni kis ebédet rittyentettünk a maradékokból. Eközben folyamatosan egymás szavába vágva meséltük élményeinket. Nem is vetettünk volna véget ennek, ha az idő enyhe szorítása nem kényszerítene a tovaindulásra. Ők irigykedtek a rám váró utolsó szakaszra, de nem sejtették, hogy én már a túlélésre hajtok.

Valahogyan csak levergődtem a tóig. A jéghideg vízben való lábáztatás remek érzéstelenítőként hatott és kellemesen pihengetve ismét felfedeztem a madárének nyugtató hatását. Mindössze az a gondolat piszkolta be a kristálytiszta vizet, hogy miként fogom visszavenni a bakancsomat.

Ez nem egy mészkőbánya, hanem a tó visszahúzódása után megmaradt mésziszap…..

A völgyből kiérve elénk tárul a túloldal. Innen még amolyan három óra a következő völgyecske, ami levezet a műútig. Kicsit föl, kicsit le. Remek lehetőség volt átgondolni, hogy 1942 telén mit is érezhetett Bodor József, amikor gyalog tette meg az utat a frontvonaltól Szibériáig. Bár soha nem mondta, de gyanítom nem nyígott ennyit….

A túloldal…

Beérve az erdőbe végtelen hálás voltam az út karbantartóinak, akik megkönnyítették csoszogásomat a porban. Gyakran meg kellett állnom, és ilyenkor legalább készíthettem még pár makro felvételt, ha már egyszer közel voltam hozzájuk.

A kegyelemdöfést egy japán turistákból álló kis csapattól kaptam, akik oly vidáman ugrándozva hussantak el mellettem, hogy mire felemeltem fejem a porból, már nem is láttam őket. Azért persze elvonszoltam magam az autóig. A beszállásomat le kellett volna filmezni, de legalább „nem estem ki”. A volán mellett aludtam egy órát, haraptam egy keveset és nekivágtam a három órás vezetésnek. Jobban ment, mint reméltem és este tízre már Queenstown-ban voltam. Zoliékkal nagyjából egyszerre érkeztünk a „12 deltához”. Élménybeszámoló, vacsi és egy kis bor fűszerezte a hajnalig tartó tracspartit. Mire Lindáért mentem a szemhéjaim mögül nem nagyon láttam a városból semmit. A konzekvenciák levonása és a fényképmutogatás erősen másnapra maradt, persze szigorúan ücsörögve, mert lábra állni csak két nap múlva tudtam. A hólyagok visszahúzódása és a térdkalácsom újra zsírzása után a kellemes emlékek maradtak bennem. Zolival és Zsófival pár napig még együtt vacsiztunk, mielőtt továbbindultak észak felé. Rittyentettünk egy remek Gulyást is, majd visszaállt minden a normál kerékvágásba…..

 Inkább elindultam sötétben. Kényelmes, nyugodt tempóban autóztam Glenorchy felé. Út közben végre megfigyelhettem az éj leple alatt lopakodó oposszumokat, akiknek kivasalt nyomait sajnálkozva nézegeti az ember napközben. Zélandi sporttá fejlődött ötven év alatt a Posszum-vadászat. Isten se tudja hogyan került ide ez a jószág, de vesztére kedvenc kajája a Kiwitojás. Így a nemzet védelme érdekében egy vérbeli „Local Kiwi” ott üti őket, ahol éri. ( így nevezik magukat a gyarmatosító erdőírtók, Britanniából ) 

Szegényke Ausztráliát szimbolizálja, ezért is a nagy gyűlölség. No meg, nem az a túlélő típus. Inkább amolyan szemlélődő. Hiába a reflektor és a duda, legfeljebb a fehér seggét hajlandó feléd fordítani, és azt se olyan nagy sebbel-lobbal. Nem csoda, hogy szőnyegként végzi. Úgyhogy szép óvatosba kerülgettem őket 30-40 el, és egy fertály óra alatt el is értem a hegy lábához. Vak sötétbe nem akartam elindulni, így vártam még pittymallatig aztán huss…

Az erdő éppen hogy csak elkezdett ébredezni. A túrázni vágyók még javában szuszogtak sátraikban, amikor óriási felszabadultsággal és lelkesedéssel, a mezei lendületes tempónál kicsit gyorsabban kezdtek lábaim a sziklára hullott tűleveleken. 

Mint egy önfeledt gyermek a játszótéren, úgy ugrándoztam a patakmederben, majd vissza az ösvényre és ismét a mederben…

Idő közben a nap is kibújt a sziklák mögül, és életre kelt az egész..

Oly harsány csivitelésbe kezdett az erdő, mintha Zéland összes madara itt ébredne. A ritmus és a szellőben tovaáradó illatok hatására, magyar dalok egész garmadáját énekelgettem fennhangon az úton. Mire felértem az első hüttéig kifogytam a dalokból, de már kedvem se volt hozzá, mert a generátor, fojtogató bűzét már messziről érezni lehetett. ( de hát a kényelem nagyon fontos szempont, itt a semmi közepén….) Úgy kilenc felé járhatott mikor felértem. A falábakon álló házak viccesen mutattak a lombok között, mint ahogy a csipás szemű, sajgó lábú ébredezők is. (.. most még kacagtam rajtuk, de a Vanuatu dzsungelei óta pihentetett térdem már jelezte felém, hogy én is sírni fogok a végére…)

Egy pár méter múlva úgy ért véget az erdősáv, mintha ollóval vágták volna ketté a képet. A vegetáció a fűcsomókra korlátozódott ezek után, így kénytelen voltam gondoskodni a fejem árnyékolásáról.

A terep kínálta meredekebb kaptatók gyorsabban koptatták elsatnyult testemet, mint azt szerettem volna, de a hangulatom nem engedélyezte a pihenőt. A fokozott tempónak köszönhetően, közel két és fél órával hamarabb értem fel a hágóba. Az izommunka neheze ezzel véget is ért. A továbbiakban egy kevéske ingadozást leszámítva szintben halad az ember a gerinc vonala alatt.

… és megfordulva…..

A fenti menedékházakban 56 dollárért pihengető kényelmeskedőkkel most találkozom először. Persze kiszsákkal egyszerű, a könnyített menetfelszerelésemet mindenki irigyli. Csak mikor meghallják, hogy a lenti parkolóból indultam hajnalban, akkor fagy meg a mosoly. Besöpörve az elismerő kézfogásokat és a Ranger főhajtását, leadom a jelentést. Mikor, honnan, hova, hányan stb…, mert hogy itt rendnek kell lenni. Nincs kóricálás csak úgy. Persze rengeteg jó oldala is van az ellenőrzésnek. Ha például esetleg valaki nem érkezik meg az általa jelzett időpontban és helyen, azonnal indul a keresés. Még a parkolóban hagyott autók rendszámát is figyelik, kihez is tartozik a jármű.

Közel egy óra elteltével a sajgó talpaim, a folyton kiugrani akaró térdem és az elsavasodott izmaim által okozott kisebb kényelmetlenség miatt, egyre inkább nehezemre esik a szembejövők vidám, mosollyal teli harsány üdvözlése. Még egy óra, és már csak egy a szám szélébe harapott vicsorra telik. 

Számoltam azzal, hogy elsorvadni készülő testemnek esetleg kettő napra van szükség a táv teljesítéséhez. Linda is így tudta és a srácoknak is szóltam, de valahogyan nem füllött hozzá a fogam. Úgyhogy visszafogtam magam és ráálltam a tartalék tempóra. Az időjárás kitűnő, a nap is későn nyugszik és a fél távot elhagyva, még nem találkoztam Zoliékkal. Persze ez akár jelenthette azt is, hogy ők el se indultak. Zélandi sajátosság a mobil hálózat akadozása, legutóbb két napja váltottunk üzenetet. Akkor még úgy volt, hogy jönnek szembe…. Az én indulásom volt kétséges, mert a Batmobil regisztrációjának befizetésekor kiderült, hogy az autónak hamis a műszaki vizsgája. ( Amit itt WOF-nek hívnak, és fél évre adják. A szélvédőre ragasztott matrica igazolja mindezt a járőrnek, és egy gombnyomással ellenőrizhető a rendszerben is. ) A hatóság, mint mindig most is segítőkész volt az ügyben. ( Bárcsak az otthoni önkormányzatokról is elmondhatnám mindezt…) Megkaptuk a polgárok számára is elérhető autó nyilvántartási rendszer telefonszámát, és két gyors hívás után kiderült, hogy Auckland-ban életveszélyes hiba miatt, az autó megbukott a vizsgán, de valahogyan ( ez mindenki számára rejtély..) mégis kapott érvényes matricát. A matricát kiállító szervizt is felhívtuk, ők is értetlenül álltak az eset előtt. Minden esetre a mi helyzetünket ez nem segítette elő. Ahhoz, hogy közlekedni tudjunk, előbb szükségünk volt egy új WOF-re, és regisztrációra. Ripsz-ropsz összekaptam magam és még aznap próbáltunk időpontokat kérni egy új vizsgához. Másnap átnéztem a járgányt és magam vittem vizsgára, így olcsóbb volt mintha szerviz csinálná. Három apró hibát leszámítva, majd meg is feleltünk az elvárásoknak. Persze az egyik az volt, hogy a gyönyörű 30$-os sötétítő fóliákat szedhettem vissza…. A másik pedig, hogy a kuplung javításakor az oktondi droid nem húzta meg a sebességváltó rögzítő csavarjait, és egyet el is hagytunk belőle… A harmadik egy pár dolláros gumiharang hiány, aminek a pótlásához szét kellett kapni a féltengelyeket… A következő nap visszatérve a vizsgabázisra már sorba se kellett állnom, megvizsgálgatták a bepótolt hiányosságokat és már virított is a csilli-villi matrica. Helyben be is lehetett fizetni a regisztrációt és ennyi……

Amíg ezt elmeséltem nektek, pihenés képen készítettem egy pár makro felvételt.

Nem saját készítésű fotó forrás: google.com

Ó igen a turista paradicsom. Nem mondhatnám, hogy rettenetesen vágyódtam ebbe a minden héten megújuló, fiataloktól nyüzsgő, zajos kis városkába. De a látvány… 

Nem saját készítésű fotó forrás: google.com

.. 

Persze innen is ugyan azt a dombot látjuk, de ez nem olyan nagy gond….

S ugyanaz, ha elolvad a reggeli pára.

A tétlenséget meg nehéz elviselni. Így egy-egy napot azért mégis a hegyen töltünk….

Most már hivatalos. Az időjárás mindig a szabadnapokon fordul cudarabbá. Mire elkészültek a barlangos reklámfotók az egyesület színeiben, reám fagyott a mosoly…

Amin ez a gyopár nyilván csak nevet…

… És a város se változott azóta ….

Mindeközben Zsófi és Zoli, akikkel Vanuatu szigetén találkoztunk Zélandra érkezett, és úgy gondolták a környéken lehetőség lenne egy kétautós kereszt túrára. A méltán népszerű Milford Sound-ot, Queenstown városától egy több mint 2000m magas hegyvonulat választja el. Autóval egy közel 300 km-es kerülőt kell megtenni a túra végeztével, vagy visszastoppolni. De két autóval szembetúrázni, középen kulcsot cserélni, majd hazabattyogni a másik verdájával nagy ötletnek tűnik. A túra, a leírások alapján három nap, 3000m szintkülönbség, 32km hosszúságú. Mi úgy gondoljuk, hogy egy nap alatt teljesíthető ez a táv. Így megspórolnánk a hegyen kötelező hüttében alvást és a Zoliék verdájával visszatérve, az üzemanyag se fájna annyira. Szokás szerint nem a terveknek megfelelően alakultak a dolgok…..

.. de egy jó sorozathoz illő módon, a történet folytatása a következő fejezetben olvasható majd. Addig is ugyan az a város máskor…

Sziasztok, millió csók! …..

Nem saját készítésű fotó forrás: google.com

A hajóút közel négy órásra sikerült. Alatta volt idő megírni a naplóból hiányzó fejezeteket, megfigyelni a komp hidraulikus szerkezeteinek működését, és elfogyasztani egy remek lazacot a fedélközi konyha kínálatából. (Szerencsére errefelé az utas büfé nem feláras.) Közeledve a fjordok felé erősen igyekeztem keresni a bejáratot, de majd meg vakultam és mégsem találtam. Örvendetes hír, hogy a kapitánynak ez az apró feladat nem okozott gondot…

Bent még kavarogtunk egy kicsit, amit ezzel a monstrummal nem egyszerű feladat és már ott is voltunk. Picton-ban nem időztünk sokat nyomban útnak is keltünk. Az útvonal továbbra sem változott, Z alakzatban csorgunk Queenstown felé.

Amikor letáboroztunk az egyik folyó partjára, rögtön eszünkbe jutott, mit is felejtettünk el aznap vásárolni….. Hát természetesen a SandFly elleni védőszert. Ez a kis mocsadék, ezerszer alattomosabb, mint a szúnyog. Harap, de nem is kicsit, és ha vakarod, soha nem múlik a viszketése.

Szégyen, nem szégyen menekülőre fogtuk. A verdában meghúzódva még egy órán keresztül vadásztunk a zsiliprendszerünkön átjutott példányokra, mire nagy nehezen elaludtunk. Reggel se kávézgattunk kényelmesen a kemping székekben sokáig, hamar kereket oldottunk, a látványos folyópartot pedig septiben otthagytuk. Ezek után hamar elértük a déli Alpok lábát, pár helyes kis falu és már fenn is voltunk.

Legnagyobb örömömre ismét rengeteg veterán gépjárművel találkozhat az ember, de ez a déli sziget sajátossága.

A zuhatagok mennyisége se csökken, s mivel azokat már „nagyon unom” egy műszaki érdekesség a vízelvezetésre. Egyébként a hegyek legkedveltebb lakói a KEA papagájok. Látványos és harsány tolvajai a parkolóknak, merthogy a fő táplálékuk a turisták által elhagyott szemét. No és ha az nincs, akkor jó lesz az otthagyott autó…

Nem elég, hogy hegyes csőrükkel és éles karmaikkal tönkre vágják a fényezést, még a tetőre felkötözött hátsó üléseket is megdézsmálták. 

Ez a kis gézengúz, amikor elmentem kummantani egy bokorba, úgy leszarta az ingemet, hogy alig tudtam utána kimosni. Hallottátok volna, hogy röhögött rajtam…..

Fél órával később már én is röhögtem. No nem a lefosott vállamon, hanem mert egy meredekebb emelkedőn elfüstölt a kuplungtárcsa. A történtekről az egyszerűség kedvéért bemásolnám Zsolti barátomnak küldött levelem…

Először is köszönet a gyors segítségért !

 Szokás szerint kifogytunk a keretünkből, és indultunk vón egy másik lehetőség irányába amikor is a déli-szigeti Alpok tetején elfüstölt a kuplung. A vontatásunk le a hegyről igen izgalmasra sikerült. Először is nem igazán akarták vállalni a segíteni szándékozók. ( mondjuk nem csodálom, kb. 70km erős hegyi terep, helyenként 30%-os emelkedő-lejtő vegyesen....) Aztán meg mindössze egy 3m-es hevederem volt erre a célra. Térerő náne... Azért úgy másfél óra után egy helyi őstermelő kérdés nélkül maga után kötött, és uccu neki. Helyenként 100-zal.... Még a hereszőreim is egyesével izzadtak, de rendesen. Remélem, emlékszel az ausztriai traktor, és méteres láncának esetére, no ez pepitába csak 40 percen keresztül. A csótány eldobott minket a legközelebbi szervizig, a hegy aljába. mire leértünk én 5 kilóval, a verda a fékpofáival lett könnyebb. ( ezen a ponton csatlakoztál bele a történetbe ). Másnap reggel meg is tudtunk egyezni. Azt ugyan nem engedte, hogy használjam az emelőjét, de ha beszerzem az alkatrészt, ő másnap ezzel a melóval fog kezdeni. A legnagyobb szerencsére épp elkezdett szakadni az eső, így vidáman vágtunk neki a stoppolásnak. Egy végtelen kedves kamionsofőr nemcsak Christchurch-ig fuvarozott, hanem a 30t rakománnyal együtt kereste nekünk a kuplungost, és ráadásul oda is vitt minket. A boltban pedig egy utángyártott példányból, az eladó csóka éppen annyi kedvezményt adott az árból, hogy éppen ki tudtuk fizetni. A visszavezető úton már nyakig áztunk, és a helyi kis kocsmában szárítkoztunk. Másnap az arc nem bíbelődött sokat. Reggel nekiesett, és a négy keres középváltós szörny délre már darabokban hevert a földön. A számlától dobtunk egy hátast, és még az ajándék bor se csökkentette a hatást. Szerintem még az ebédidőt is felszámolta, bár hozzáteszem erősen a nyakára jártam, és nekem legalább két napba telt volna ez a művelet. 

Kellemes stoppolás az esőben

Egy forró tea társaságában várakozva

Két napon keresztül barátkozott velünk ez a jámbor jószág, de a nevét nem árulta el….

Várakozás backpacker módra

A Queenstown-ba vezető maradék 600 kilométert egy nap alatt megtettük nézelődés nélkül. 

Közeledve a Taranaki vulkánhoz már messziről láttuk, hogy ide se fogunk feljutni. Már nem bosszankodtam, felmentünk ameddig lehetett bele a ködös felhőbe. A sípálya alsó felfonóját csak egy méterről vettük észre a köd miatt, azt visszafordultunk….

Messziről, azért jól fest..

Másnapra kitisztult, de a jósok szerint délután ismét eső várható. A tengerparton folytattuk utunk tovább… ( A poén az, hogy azért nem bánkódtam annyit emiatt, mert a fő terv mégis csak a Mount Cook a déli szigeten. Csakhogy amíg írogatom nektek ezt a beszámolót Queenstown-ban, a Cook-nak lecsúszott a fél oldala. Ennyit a tervekről… Hát persze, hogy lezárták…)

A parton is megnéztünk volna egy gyönyörű kőkaput, ami pár hónapja az erős hullámzás miatt leomlott. Mindössze ennyi maradt belőle….

Ezek után egy erős huszárlépéssel előbb a keleti oldalon galoppoztunk a Castle Point felé, majd a főváros…..

Ez a naplemente már Wellington-ban készült. Sokat nem időztünk itt, mert szinte a következő kompra kaptunk olcsó jegyet és huss, már a déli szigeten is voltunk…..

Útközben, egy másik kimaradt látványosságot is szerettünk volna megnézni. A Taupo-tónál található, a modern maori művészet egyik remek példánya. Az érdekességét az is növeli, hogy megközelíteni kizárólag a víz felől lehet. Gondoltuk bérlünk egy pofás kis kétszemélyes kajakot, oszt megnézzük. Ki is néztük a legközelebbi települést, gondoltuk ott a legcélszerűbb. Ott még felpakoljuk a verdára, és így közelítjük meg, ameddig csak tart az út. No innen még kb. 4 km. A tervünk akkor kezdett lassan meghasonlani, amikor közel s távol nem találtunk egyetlen egy kibérelhető kajakot sem. Mivel minden helyinek van legalább egy elfekvőben, megpróbálkoztunk velük is, de nincs az a pénz amiért kaptunk vón egyet. Hát elbattyogtunk egészen Taupo városáig. Háhá, itt végre találtunk egy bérbeadással foglalatoskodó rugalmasan fiatalos céget. A portéka, igen jutányos áron, 39 $/ óra, el is vihető. A baj mindössze annyi, hogy autóra kaució ellenében se tehetjük. Naná, hogy innen legalább 7 óra, oda-vissza a Maori falrajz a sziklában. Az összesen… blablabla…annyi, mint….. 195 $. Naná, hogy 400-ért veszek egy újat. És persze naná, hogy ez a program is ugrott….

http://www.greatlaketaupo.com/things-to-do/must-do/maori-rock-carvings/

Mordor a távolban a Taupó tavon keresztül nézve

Immár enyhe mosollyal az arcunkon távoztunk a tavaktól. A Huka Falls-nál található ingyen kempingben szerettünk volna éjszakázni, de teltház miatt még a délután tovább indultunk a vulkán felé.

Az az apró kis füstöcske ott a kép közepe tájékán jelezte felénk, hogy a kitörés veszélye miatt lezárt gerinc utat jobb lesz elkerülni. Ellenben a déli túravonal reméljük még járható. Az, hogy látjuk, már maga az öröm. Nem is foglalkoztunk az esti szállás keresésével, inkább megnéztük a turistautak lezárását fönt a hegyen.

Tongariro Area

A gleccsertóig nem ajánlják a sétát, de a gerincig szabad az út. Visszafelé megnéztük még a másik bazalt darabot is. Valójában ez „Mordor” ( a Gyűrűk Ura c. filmből )….

Mt. Ngauruhoe (Mt. Doom)

A hegy lábánál találtunk egy remek tábort, és remek tervekkel bújtunk zsákba….

.. Szerintetek mire keltünk reggel…. Na ennyi…..

Kínomba röhögtem magunkon, nem lehetünk ennyire szerencsések…. Vártunk még egy darabig hátha kitisztul, de mindhiába. A helyiek se bíztattak a várakozásra, így tovább indultunk a nyugati parton fekvő Tanaraki vulkánhoz egy érdekes nevű úton. 

Ez itt az „Elfelejtett Világ országútja”

Az elején nagy betűkkel figyelmeztet egy tábla, hogy 150 km-en keresztül nem fogunk tudni tankolni. A kizárólag erdő és legelő által szegélyezett úton kalandos az élet, de most kivételesen nekünk volt alkalmunk segíteni. Egy idősebb házaspár mikrobusza, lakókocsistul a sáros lejtőn rekedt. A 4x4-es szörnynek meg se kottyant ez a több tonna, és arcátlanul könnyedén húzta ki a bajba rekedteket. Az idős asszony örömében a nyakamba ugrott, mert mint kiderült, eleddig senki fia nem állt meg nekik.

..a továbbiakban ők voltak az útitársaink…

Ezen a levendulaföldön pedig az élelmes gazdaasszony nyitott egy kis kávézót, és naon finomat főzött nekünk…

Olykor ezen a széken ücsörög és ezt a tájat nézegeti….

Visszatérve a városba semmi nyomát nem láttuk az Újév várásnak. Auckland, Budapesthez képest nyugodt és csendes volt szilveszterkor. A központi tűzijátékot leszámítva, még csak petárda sem robbant.  A további lehetőségre nem várva úgy döntöttünk, épp elég volt két hónap északon. A szezon beindulta arra sarkalt minket, hogy eladjuk a mostanság népszerű mikrobuszt, és egy ősszel is eladható autót vegyünk helyette. A szívünkhöz nőtt csótányt kicsinosítottuk és mindent beleszámítva kerek 500 $ nyereséggel adtuk el egy koreai kislánynak, aki cserfes kis hazugsággal akarta lejjebb csoffasztani az árat, amelyhez keményen ragaszkodtunk. Nem is bukott volna le, ha nem találkozunk vele félórával később a városban. Persze ilyen esetben mindenki titkol valamit, mi például, hogy a hengerfej valószínűleg megrepedt és nem oly biztos az autó jövője, mint a gyönyörű fényezése.

Linda kieg.: A koreai kiscsaj előadta, hogy ő olyan egyedül van itt, a világ végén. Az autókhoz sem ért, barátai sincsenek, jajj adjuk már neki olcsóbban.. :) Igazából az volt a mákunk, hogy haláljófej csehek is megakarták venni a csodaautónkat és elkezdtek egymásra licitálni :) A végén a csehek még többet adtak volna, de addigra már odaígértük a kiscsajnak. Na és a poén, hogy fél óra múlva valóban, a kempingbe sétálásunk közepette megláttuk egy piros lámpánál a csodaautónkat a koreai kiscsajjal és a volánnál a szőke herceggel.. :D Mert ő olyan egyedül volt! ;)

Búcsú a gyönyörű kiwimobiltól, "Kacsától"

Már a következő nap vásároltunk egy újabb roncsot, mindössze egy zsiguli áráért. A gazdi elismerte a rejtett és látható hibákat, de arra számítok, hogy az alacsony ár miatt keletkezett tartalék fedezi majd a költségeket… (Persze nem így lett, de minden nem sikerülhet..) A látvány azért elkápráztató volt (..erre apellálunk az eladáskor..). A gyöngyfekete ültetett alufelnis, négy kerék hajtású Subaru Legacy kétség kívül már nem az én korosztályom favoritja, de még mindig dobogtatja a szívet, ha odalép az ember…

Íme a Batmobil a szépséges Castle Point-on, -ami már jóval délebbre van az északi szigeten, mint ahol még most járunk-

Nevét a színe mellett, a TBE barlangkutató szakosztály karácsonyi ajándéka ihlette, amellyel azonnal fel is díszítettük a gépjárművet (dencsi Kufcsitól). Sokat nem is szüttyögtünk, indultunk tovább délre…..  Hamiltonban nem sokat időztünk visszafelé, épp hogy csak beköszöntünk a Glenview Club-ba és már hussantunk is tovább a  méltán híres Waitomo barlangok felé. Már Zélandra érkezésünkkor megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a helyi barlangász erőkkel, csekély sikerrel. Mindössze egy klub válaszolt, de ők a karácsonyi időszakban pihenőt tartanak, és legközelebb csak februárban visznek túrát. A többiek nagyon szívesen várnak minket a fizetős túráikon. Egy kicsit többre számítottam a déli kollegáktól, de lehet, hogy csak mi kopogtattunk rossz ajtókon. Természetesen nem voltunk hajlandóak kifizetni egy turisztikai sétálós barlangért 60 $ belépőt ( fejenként kicsit több, mint 10.500- Huf ). Az akciós, canyonos és beereszkedős kalandtúrájuk pedig, a fejenkénti 300 $-t is meghaladja. Nem az a szégyen, hogy ennyiért kínálják a túráikat, hanem hogy zokszó nélkül kifizetik az ausztrál turisták. ( Ó és a vicc, hogy vinned kell a saját neopren ruhádat, mert ennyibe sajna nem fér bele a bérlés…..) Ez ám a LEHÚZ TOURS. Azért egy link, miről is marad le az üres zsebű….:

http://www.waitomo.com/

Persze a környék ahol található mindez, szintén nem oly fertelmesen randa:

 A kis barlang is barlang

Kevés időt töltöttünk ezen a felszínen. Kicsit savanyú szájízzel, de tovább indultunk „Mordor” felé. A Tongariro vulkánjából semmit nem láttunk múltkor az időjárás miatt, nagyon reménykedtünk, hogy most kegyesebb lesz hozzánk. Az út, addig is tele volt a soha meg nem unható vízesések egész halmazával. Íme, a Kettőszázharminckilencedik… 

Marokopa Falls

Számunkra a karácsony mókásan telt. Szegény Toyónak a vicc kedvéért most a Wisko ventillátora tört ketté. Ugyan sikerült a problémát megoldani, amolyan Viktorosan, de a hiba ettől még nem szűnt meg.

No igen, jól látjátok, hegyi körülmények között a szög és a kalapács mindig remek barát. Visszatérve a városba megpróbáltunk alkatrészt szerezni, de nem sok sikerrel. Két napig jártuk a bontókat és úgy tűnik, mindenkinek erre a sütire fájt a foga. Mind elkelt. Az új természetesen szóba se jöhetett ( 900 $ ). Így kénytelen voltam venni két elektromost és helyet csinálni nekik a motortérben. A végén még az eredetit is meg kellett ragasztani, mert a szögeket folyton elnyírta a nyomaték. A végeredmény 35 $-ból igazi Mc.Giver alkotás…. Teljesen jogos a kérdés. - Miért is vásárolok minden esetben hulladékot? – Hát természetesen azért, mert olcsó és így egy kis nyereség is elképzelhető a végén. ( .. és mert imádok bütykölni, de ezt el ne áruljátok Lindának, mert lenyisszantja azt, ami nékem olyan kedves..)

Az immár agyonhűtött sárkánnyal elindultunk túrázni egy kicsit.

Anawhata

Piha

A La Trobe track végén található Karekare vízesés igen fincsi hideg….

Linda kiegészítése: Jártunk az Auckland fölött található Shakespeare Regional Parkban. Nagyon érdekes hely, mert látszólag, kívülről a Lost World-höz hasonlít, épp úgy kerítés és automata két lépcsős bejutású kapuk védelmezik, mintha dinoszauruszok lennének odabent. Valójában csak az őshonos, védtelen állatok védelme a cél, hogy ne tudjanak bejutni ilyen-olyan vadászó lények, rágcsálók.

Haruhy-öböl (Shakespeare N.P.-ban)

Shakespeare Nemzeti Park

 Army Bay

 apály

.. még egy pár fotó a végére…

Piha

Cornwallis… (A fa a vízben úgy 150 éves, a fakitermelő vasút mólója volt valaha. A partot pedig erdő borította valaha….)

Whatipu

Anawhata

..a Koru ezer arcából négy…..

… a szénbánya által használt egyik vasúti alagút. Hát persze, hogy le volt zárva. Hát persze, hogy ennek ellenére bementünk. Mire átértünk a másfél kilométeres csövön a felfelé tartó huzat majd leszedte a fejünket. Az oktondi barlangász hogyan megy felfedezni? Hát persze, hogy egy szál pólóban….. 

.. Felfrissülve és megújulva ismét nekivágtunk egy felfedezetlen cafatnak a térképen… Következő úti célunk, az aranyásók által szétrobbantott hegyvidék, a Kaimai-Mamaku forest park. A 19. század aranyláza és szénhiánya ezt a területet teljesen elpusztította. Amit most láttok, az-az elmúlt közel hetven év rekultivációs munkájának köszönhető. A honfoglalásnak itt az erdő látta a legnagyobb kárát. 200 év alatt a vegetáció 95%-a eltűnt, pontosabban felélték a britek. Viszont vannak helyette „gyönyörű” legelők….

Ilyent volt...

...és ilyen lett.

Ilyen volt..

...és ilyen lett.

A környező hegyeket egy üreggel teli sajttá tette a bányászkodás….

Sün

.. Éjszakák és ébredés..

Már írtam róla, hogy az ingyen kempingezés szinte teljesen megszűnt a szigeten. Több-kevesebbet mindenütt fizetni kell, de a legtöbb helyen drága kempingekbe kényszerítik az embert. A parkolókat, utakat lezárják éjszakára és akit rajtakapnak, azt kemény bírsággal sújtják a parkőrök, akik rendszeresen járőröznek. Az északi szigeten összesen 23 helyet adnak meg, ahol 6 és 10 dollár közötti összegért, per koponya bivakolhat az ember (becsületkasszás, de a ranger minden nap üríti). Ritkán, de kummantunk egyet-egyet, már többször rajtakaptak, ezért csak óvatosba nyomjuk. Egyszóval nem egy Vanuatu lehúztúrsz, de nem is felmegyek a Pilisbe alszom egyet a sátorban…. visszaérkezve Hamiltonba tudományos szempontból nem sok változást figyelhettünk meg.

Folyt.köv.

.. Az egyszáz-huszonharmadik és huszonnegyedik vízesés….

Karekare Falls

Bridal Veil Falls

..  Széltében hosszában bejártuk Hamiltont mire ráakadtunk a Glenview club hamvas, erdőszéli gyepére, amiért egy kanyit sem kértek. 

…. A városi eseményekről nem sok említésre méltó akad. Kiemelném viszont a húsz év körüli fiatalok szórakozási szokásait e messzi délen. Szalonképes felvétellel nem rendelkezem, de az is csak annyit mondana, hogy rémes. Tudom, hogy én már öreg vagyok ehhez, de ezt otthon soha nem tapasztaltam. Hét közben, normál munkanap, este 10 körül megőrülnek a „gyerekek” és taj részegen bandáznak az utcákon. Törnek, zúznak de úgy rendesen… A kormány ezt szabad jogként kezeli, és a rendőrök is csak akkor lépnek közbe, ha személyi sérülés történik. Az őrület amolyan hajnal háromig tart, amikor kötelező jelleggel minden vendéglátó ipari egység bezár, köztük mi is. Ekkor van a legnagyobb hajcihő, amikor mindenki az utcán van egy időpontban. Mint VB idején a futballhuligánok. Négyre minden kiürül, és színre lép a köztisztasági vállalat. Ugyan is a romok eltakarítása az ő feladatuk, nemcsak a térdig érő szemét eltakarítása, hanem még a betört kirakatokat is ők rakják rendbe. A vicc, hogy 4-6-ig többen vannak ők az utcán, mint maguk a csintalan fiatalok összesen. Munkájuk precíz és gyors, élvezet nézni a kialakult harmóniát, és reggelre nyoma sincs a dorbézolásnak. A látvány újra gyönyörű, ellenben minden este folytatódik a láz. A szombati éjszakákról már említést se teszek….., és mivel teljesen felnőtt egy generáció úgy, hogy gyakorlatilag mindent eltakarítanak utánuk, ezért mindenütt otthagyják a mocskukat… Kicsit szomorú….  Ezek után ismét elindultunk valamerre…

Raglan és környéke

Kilátás az Oparau Roadhouse-ból www.oparauroadhouse.com

.. Egy közeli szerpentin bekötőútja mellett, egy öreg benzinkutas csinált magának egy ingyen kempinget (Oparau Roadhouse), ahol szeretettel várja az utazókat. Keresztbe téve ezzel a raglani hiénáknak. Kis boltjában minden kapható, és zárás után a pultból annyi kaját adott ingyen, amennyit meg se tudtunk enni. Másnap fagylaltból kaptunk ellátmányt. Degeszre tömve indultunk tovább….

Gyakran érnek minket meglepetések útközben, ez is egy ilyen eset…

A generátor és szervo pumpa ékszíjtárcsája, kicsit megadta magát egy lelkes szerelőnek, aki a csere után, a kelleténél jobban feszítette meg a szíjat, mint az szerette volna. Szerencsére egy szerszámmal és jó szándékkal megáldott farmernél robbantunk le. Bontó a közelben nem volt, de Glen elvitt egy esztergályoshoz, aki ocsóé  (Linda komment: 90 dollár volt...) rittyentett egy közdarabot septiben. Másnap összedobtam a verdát és már robogtunk is tovább. Legalább most volt alkalmam meggyőződni arról, hogy az eladó által állított cserék, valóban megtörténtek-e a Toyóban? ….

(Linda komment: A következő fotók már egy másik kirándulás képei a Coromandel Peninsulán. Szép hely!)

Coromandel városkája mellett

Lápos

Beljebb haladva a félszigeten egyre vadregényesebb a táj

A legelhagyatottabb részeket is farmerok uralják

Már majdnem a félsziget csücske

Valaki rossz helyre 'parkolt'?

Hogy feldobjuk a magunk és a Toyó hangulatát, pingálgattunk egy kicsit:

A zélandi koruval, vagy ahogy itt nevezik a silverfern-el díszített verda, igazi KIWI járgánnyá vált. Nem utolsó sorban eltüntetve az apróbb karcolásokat, rozsdafoltokat és folytonossági hiányokat a szemlélődő elöl. Az ablakokra sötétítő fólia került, így az éjszakai életünk is diszkrétebbé vált….

Folyt.köv.

Új-ra Zéland!

Mikor kiléptünk a terminálról a déli nyár arcul csapott minket. Úgy szó szerint, mivel kereken nyolc Celsiust mutatott a hőmérő skálája. Az rendben van, hogy az egyenlítőtől jöttünk, de nekem azt mondták: itt Nyár van! Sok idő nem volt a szipogásra. Mi egy szál semmiben, a motyó még a gépben.. magunkra húztuk még a kézipoggyászt is….

Azt tudom, hogy otthon hideg van, de ITT ?

Begombolkozva indultunk a szállásunk felé. Útközben megpróbáltunk stoppolni, mert a transzferbusz kilenc dollár fejenként. Egy hong-kongi úriember vett fel minket azért, mert 30 évvel ezelőtt őt is elvitte valaki, amikor ide érkezett. El is vitt minket a motelba, ahol nem sokat időztünk. Egyből belevetettük magunkat az autóvásárlásba. Már Kaledónián kinéztük a nekünk való járgányt a neten, de azért körbe akartunk nézni. Nem sok sikerrel kecsegtetett a gyalogos járműkeresés, de biztos ami biztos. A kétnapi sétálás legalább meghozta az eredményt: vízhólyagos lett mindkettőnk talpa. Persze nem sok választott el attól, hogy vegyek egy Land Rovert, de sikerült nem a szívemre hallgatni. (Linda komment: pénzügyileg azért elég sok választott el minket egy működőképestől..:D) Még aznap este megvételeztük a már lefoglalt mikrobuszt, ami remélhetőleg otthonunk és útitársunk lesz az elkövetkezendő hat hónap során.

Mivel csak egy kulcsot kaptunk, kicsit megbabráltam a gyújtást és tankolni se mertem még, nehogy visszalopják az éjjel. Nem is sokat aludtam. Másnap elintéztük az átíratást, ami itt no perc a postán (A felül látható kis cetlit kell a szélvédőre kihelyezni és ennyi, se forgalmi se puszi.), vásároltunk ezt-azt a verdához és elhagytuk Auckland-et. A környéken nem sok természeti csoda van (szerk. 2017.: pedig DE ! :) ), így irány az egyetlen, a Karekare beach. A tájat láthattátok már a Piano című filmben, illetve az előző zélandi fejezetünk utolsó napjaiban.

Egy nyugodt kis sarokban el is kezdtük a Toyó csinosítgatását és átalakítását.

Míg Mária a huzatot varrta..

.. én az asztalos feladatokban jeleskedtem. Nagyjából két napig bíbelődtem a belsővel, és ezzel az életlen 6 dolláros kézi fűrésszel. Miközben egyetlen hólyagosodássá vált a tenyerem, és izomláz mardosta a felső testem majd egészét, egy AEG-BST 18X NiCd tipusú dekopírfűrészről álmodozom… ( fémházas, öntött alumíniumtalp, fixtec rendszerű lapcsere, sebességváltó, pihe-puha Softgrip markolat, elektronikus motorfék, 18 voltos akkumulátor, dönthető lapszög, kopásálló védőburkolat, 80 milliméteres vágómélység…), de jelen helyzetben egy lapélező is jól jönne…. Azért csak szorgalmasan fűrészelgettem tovább..

..Az a barna folt a markolaton a VÉRítékem….

Miután elkészült a mű, elindultunk munkát keresni. Vízum hiányában igen csak szélmalomharcnak tűnhet e cselekedet (mint az már fél éve bebizonyosodott), de azért csak ütjük a vasat. 

..A fehér ember érkezte előtt, a helyi élővilágot nem fenyegette semmi. Ezért kifejlődött a KIWI. Sajnos velük együtt érkeztek az állataik is (kutya, macska), akik előszeretettel fogyasztották a röpképtelen madarat és tojásait. Utóbb, a kereskedelemmel együtt megjelent az oposszum is. Mára már addig fajult a helyzet, hogy a pár ezer szabadon élő kiwi miatt mindent megmérgeznek, ami csak mozog. Ugyan minden területre nagybetűkkel ki van írva, hogy ne egyél semmit amit az erdőben találsz, de sajnos a többi lény úgy tűnik nem beszél angolul….

Teljesen jogos az a felvetés, hogy vajon az élő állatokról miért is nem készül jó minőségű és mennyiségű kép? Egyrészt azért, mert kiwivel még mindég nem találkoztunk a természetben. Másfelől pedig az élők sokkal rosszabb modellek…

A Cascade Track

Muriwai Beach - Szulakolónia

.. Apály idején meglátogattuk ezt a barlangot, és amikor készült e kép, ezzel a hullámmal együtt megjött a dagály is. Volt ám nagy futás, hogy megússzuk szárazon….

… Rengeteg hajóronccsal találkozik az utazó, de hogy egy eredeti fa kormánykerék heverjen az iszapban, na az igen. Kár, hogy haza egyébként se hozhatja az ember….

A Vanuaturól hazaérkezésünk egész sikeres lesz, mert sikerült visszastoppolnunk Nouméába a reptérről egészen pikk-pakk, így nem kellett a bukszusban aludnunk. Ugyan Evelyne-éknél a szobáról lecsúsztunk, mert időközben másnak is igénye lett rá, de a kanapét még megkaptuk, osztozva kutyával és cicával. Még 2 napot töltöttünk kedves barátainknál.

Ezek olyan fotók, amiket nem lehet egyébként ingyen megcsinálni, szóval lefotóztuk őket fotóról:

Ezen két nap alatt így az utolsó kaledóniai hetünkön még elmentünk az állatkertbe is, amit eddig kihagytunk.

A maradék pár napunkat másik kedves barátunknál, Jean-Bonnie-nál töltöttük.

Rögtönzött Halloween party is kerekedett egyik este.

S miután kedves Párom túl sok Johnnie Walkert fogyasztott eme ominózus estén, rá tudtuk beszélni egy hajvágásra. Már túlnőtt a célon. Persze azóta is ezt hallgatom, hogy elvettem a csodálatos haját. Nem örült neki annyira :)

Utolsó előtti esténken még megismerkedtünk Nicholas-szal, aki elvitt minket egy kis rögtönzött vitorlázásra, s erre a kiruccanásra meghívtuk Evelyne-t és Gina-t is, amolyan búcsúeste formájában.

Evelyne és én

Nicholas

Gina

Az utolsó nouméai esténkent a reptér bukszusában töltöttük, sátorban. Hálisten senki nem bántott, zavart, evett meg minket, túléltük! :) Persze előtte még boroztunk egyet a reptéren, amíg be nem zárt éjszakára. És irány Új-Zéland, újra.

Szigeti-idő szerinti reggel 7 körül, tehát valójában 8 körül el is indultunk. Az idő esőre állónak tűnt, de a végeredmény sokkal jobb lett. Bő 1 óra alatt átértünk, s a túloldalon napsütés fogadott, ami délutánra sem hagyott alább.

Ifjabbik Seth

Seth család

Amíg a fiúk elkezdték megmászni a vulkán hamumezejét, jómagam elvándoroltam a közeli kiszáradt kanyonba fotózgatni. Ez lett az eredmény.

Mindenhol köztünk vannak!

A fiúknak a megmászás nagyságrendileg másfél óra lett. Kemény meló volt! Viktor lesiklott a csúcsról, nagyon élvezte :) Sajna ez csak videós típusú megörökítés lett, így egyelőre nem tudok itt közzétenni róla képi információt! (hatalmas a videó, s még nincs megvágva)

Siklás utáni cipekedés

Bázis

Politikusok is érkeztek...

Ez a nap főleg az Ő homokdeszkázásukról szólt, délután mentünk vissza a szállásra. Következő nap már repültünk is vissza Új-Kaledóniára 1 hét erejéig. Tanna hatalmas élmény volt a szuperaktív vulkánjával :) De többet nem mennénk fel, életveszélyes..

Mára stoppolást terveztünk, eleinte a Kék-barlanghoz, ami később módosult déli irányra, ami később kudarcba fulladt.

Ifjabbik Seth megindult velünk reggel, s a dzsungelen át vezette utunkat a városig.

A városban rögtönzött kérdésáradatot indítottunk meg a Blue Cave-vel kapcsolatban, de végül is nem lettünk okosabbak. Azt tudtuk meg, amit idáig is: egy helyi resort (White Grass) birtokolja a területet és 7000-ért visznek oda fejenként. Nagyjából itt ezt komolyan lehet venni, a legtöbb helyre nem lehet csak úgy bekummantani, ha van tulajdonos. 1-2 órán belül feladtuk a projektet, főleg, miután megtudtuk, hogy az idősebbik Seth valamiféle kormányzó vagy tanácselnök a szigeten, s hát nem kéne rájuk rossz hírnevet hozni azzal, hogy mi csak úgy ki akarjuk került a terület tulajdonosokat.

Megpróbálkoztunk a déli irányba való stoppolással (a barlang lett volna az északi). Első körben még úgy is tűnt, hogy bejött a dolog. Felvett minket egy csóka, aki épp egy hordónyi dieselt  vitt dél felé. Aztán 10 perc múlva közölte, hogy 14ezer lesz a fuvar. Köszi, puszi, nem jött be a déli stopp. Fel is adtuk.

Inkább lesétáltunk a Black Beachre, azaz Fekete-partra, s úszikáltunk egyet, no meg a szokásos kagylószedés.

Most társult hozzá mangó evés is.

E nap jó hírt kaptunk fogadónktól. Kiderült, hogy holnap találkozóra mennek a vulkán mellé, szóval ingyen és bérmentve elmehetünk velük, hogy Viktor ki sandboardozhassa magát a javából :)

Délelőtt jártunk egyet a parton, mert a túra csak ebéd utánra volt megbeszélve, és ha a „sziget-időt” vagy „kókusz-időt” nézzük még ahhoz is hozzá kell adni kb 1 órát (a helyieket itt nem pontosságban mérik emberileg). Szóval direktbe lementünk a partra, kikerülve a várost. Egész szép szakaszokat leltünk, bár úszás és snorkel ügyileg nem voltak túl alkalmasak a sok-sok sziklás és sekélyen sziklás rész miatt.

Útközben találkoztunk mosó nőkkel és számos krampusszal.

De végül megülepedtünk egy kis medence szerűségben, ami hemzsegett a kedvenc kagylófélémtől, szóval meg is vadásztuk a kérdést. Halak kevesebben voltak.

Nem sokat tudtunk időzni, indulni kellett vissza. Persze a +1 óra számítás az bejött..

Az út a vulkán felé a hegyvonulaton keresztül vezet, ez a legrövidebb. Ami a helyieknek jó hír, hogy végig útépítések vannak, fejlesztenek. Átérve a vonulaton már pikk-pakk a vulkáni hamumező lábánál találja magát az ember, majd rajta, ami elég mutatós!

Kérésünkre megnéztünk a vulkán tövében található Sulfur Bay nevezetű öblöt. Alapvetően természetesen a helyiek le akarnának húzni pénzzel, de a fogadónk Seth, okosan bemeséli, hogy az egyik helyi srác új-zélandi mesterei vagyunk. Seth évente elég sok fiatalt küld Új-Zélandra, farmmunkára.

Az öböl fekete homokos, a víz meleg a belefolyó kénes termálvíz miatt. Elég szép hely.

A part után felsétáltunk a termálfolyócska mellett, pontosabban volt, aki benne, de az sem bírta sokáig :) Vigyázz, forró.

A rögtönzött kis helyi túravezetés után visszaindultunk a vulkánhoz és indulhatott a sandboardozás, azaz homokdeszkázás. Pontosabban ez inkább csak a fiúknak, mert én most sérültnek vagyok minősülve. De Ők élvezték, nem is kicsit.

Egyébként az ifjú mester, az Johnny, a fogadónknak az egyik fia. Johnny még csak 11, de már 8 évesen magazinarc lett. Vele reklámozzák a Vanuatu turista kiadványt. Kaptunk is autogramot, bár szerénysége végett igen nehézkesen sikerült kicsikarni :)

A narancssárga pólós ifjú, pedig egy idősebb 23 éves testvér, aki szintén Seth, csak az ifjabbik.

Na de azért itt vagyunk mi is :)

Miután 6 után már megindult a sötétedés folyamat, mi is megindultunk a vulkán krátere felé, csak másik irányból megközelítve. A hivatalosabb turistás oldalról.

A hatás félelmetes volt. Brummogó, bummogó, dörrögő, fröcskölő, köpködő. Szóval félelmetes. Erőteljesen kiszámíthatatlannak éreztük a dolgot, de hálisten nem kaptunk a nyakunkba semmit, csak egyszer-egyszer a változó szélirány miatt vulkáni kénes füstöt, ami nekem személy szerint nem esett jól, de inkább ez, mint a láva.

Hegyi Zoli fotója, kicsit jobb géppel

Szintén Photo by Hegyi Zoli

És egy újabb Hegyi Zoli

Saját fotónk kicsit rosszabb géppel

Szintén saját

Körülöttünk ausztrálnak hangzó család 2 kisebb, óvodás forma gyerekkel. Mindketten hisztiztek végig, hogy haza akarnak menni, nekik ez félelmetes. Apjuk elemezgette nekik, hogy hát ez egy aktív vulkán, ez fröcsög, és milyen király ez. Kisfiútól érkezett az év beszólása, pontosan: „Daddy, I want to see a non-active volcano..” azaz „Apu, én egy nem aktív vulkánt akarok látni..” Aztán a másik, amikor az anyuka mondja nekik, hogy ez a vulkánnézés ez már egy 5 éve tervezgetett álom, mire a gyerek közli, hogy nem, ezt Ő nem kérte, Ő haza akar menni és legyen inkább halott vulkán a következő projekt, mert ez félelmetes. Nagy arcok voltak.

Sacc per kb másfél óra vulkánra bambulás után lesétáltunk. Viktor ekkor vette észre, hogy a kamera objektívja csupa pára volt és csak remélni tudtuk, hogy nem az elején párásodott be, hanem csak a végén.

Ez egy jól sikerült nap lett!!

A gépünk reggel 8:55-kor indult Santo-ról Port Vilába, majd Vilából 10:25-kor Tannára. 11 körül le is szálltunk. A santo-i és vila-i esős időhöz képest itt Tannán már napsütés és forróság várt. Reméljük nem vált esőre.  A leszállás nagyon pöpec volt, mert minden kanyarodás nélkül nyílegyenesen a tenger felől leszálltunk a parton és a víz már pár méterre volt a vége felé. Mutatós.

Ez a sziget a 3 közül a legkevésbé fejlettebb infrastruktúrailag és egyéb mindenfélékben is. Konkrétan út az nincs, csak göröngyös föld. 4 kerekes nélkül itt nem élnek meg. Persze a többi kisebb sziget, amikre mi nem mentünk el, meg aztán végképp fejletlen. Igazából azok lennének az igazi Vanuatu.

Előre lebeszélve egy helyi utazásszervezővel már várt is minket a reptéren. E-mailben alkudtunk meg abban, hogy 20000-ért (vatu) aludhatunk náluk, csinál nappali/esti vulkántúrát, ami tartalmazza a vulkánbelépőt is (kb 3500 fejenként), Viktor sandboardozhat a hamumezőn (olyan, mint a snowboard, csak vulkáni homokon/hamun és vállalja a reptéri transzfert is. Ugyan elég csehül állunk, de ez így elég jól jön ki 5 napra.

Szóval Seth már várt is minket a tannai reptéren. Egyből mentünk is hozzájuk Isangel faluba, mely Lenakel ’főváros’ mellett van. A kis birtokuk nagyon szép zöld a fű és rengeteg fa, virág és egyéb növények vannak mindenfelé. Előre megterített sátor és szabadon választható kis faház is várt minket, ahol szeretnék, oda. Seth felesége friss kókusz juice-zal várt minket közvetlen kókuszdióból felszolgálva. Felajánlották azt is, hogy ingyen és bérmentve ehetünk velük, megosztják, amijük van. Meg is szeppentünk ettől a fogadtatástól és vendégszeretettől. Eddig nem volt ilyenben részünk.

A finom ebéd után begurultunk a városba piacolni és körülnézni. Elég nehezen találtunk üveges vizet, több helyen csak fél literes volt sokért, de végül lett másfeles is 180-ért (-az is sok-).

Taro

Viszont a part hemzseg a kedvenc kagylófélémtől, ami nekem nagy öröm, gyűjtögetési szempontból! (Turbán csigának az 'ajtaja' (pacific cat's eye).

Nem, Ők nem a kedvenc kagylóféléim.. :)