Leülni nem nagyon akartam, mert a fotózások után se nagyon voltam képes felállni, így robogtam tovább. ( Na jó, inkább óvatosan andalogtam, egyre több fényképet készítve..)

Még egy óra, és az ösvény búcsút vett a főgerinc vonalától. ( A térdem legnagyobb bánatára. ) A látvány egyre kevésbé tudta feledtetni testem viszontagságait. A baj inkább az volt, hogy már képtelen voltam másra gondolni. Gondolom, mondanom se kell milyen, amikor oda a zamat s csak a keserű utóíz marad. Persze a következő szikla mögül előbújtak Zoliék.

Igen-igen jól látjátok, az ő mosolyuk koránt sem olyan erőltetett. Ellenben nagyon örültünk egymásnak, és egy remek koradélutáni kis ebédet rittyentettünk a maradékokból. Eközben folyamatosan egymás szavába vágva meséltük élményeinket. Nem is vetettünk volna véget ennek, ha az idő enyhe szorítása nem kényszerítene a tovaindulásra. Ők irigykedtek a rám váró utolsó szakaszra, de nem sejtették, hogy én már a túlélésre hajtok.

Valahogyan csak levergődtem a tóig. A jéghideg vízben való lábáztatás remek érzéstelenítőként hatott és kellemesen pihengetve ismét felfedeztem a madárének nyugtató hatását. Mindössze az a gondolat piszkolta be a kristálytiszta vizet, hogy miként fogom visszavenni a bakancsomat.

Ez nem egy mészkőbánya, hanem a tó visszahúzódása után megmaradt mésziszap…..

A völgyből kiérve elénk tárul a túloldal. Innen még amolyan három óra a következő völgyecske, ami levezet a műútig. Kicsit föl, kicsit le. Remek lehetőség volt átgondolni, hogy 1942 telén mit is érezhetett Bodor József, amikor gyalog tette meg az utat a frontvonaltól Szibériáig. Bár soha nem mondta, de gyanítom nem nyígott ennyit….

A túloldal…

Beérve az erdőbe végtelen hálás voltam az út karbantartóinak, akik megkönnyítették csoszogásomat a porban. Gyakran meg kellett állnom, és ilyenkor legalább készíthettem még pár makro felvételt, ha már egyszer közel voltam hozzájuk.

A kegyelemdöfést egy japán turistákból álló kis csapattól kaptam, akik oly vidáman ugrándozva hussantak el mellettem, hogy mire felemeltem fejem a porból, már nem is láttam őket. Azért persze elvonszoltam magam az autóig. A beszállásomat le kellett volna filmezni, de legalább „nem estem ki”. A volán mellett aludtam egy órát, haraptam egy keveset és nekivágtam a három órás vezetésnek. Jobban ment, mint reméltem és este tízre már Queenstown-ban voltam. Zoliékkal nagyjából egyszerre érkeztünk a „12 deltához”. Élménybeszámoló, vacsi és egy kis bor fűszerezte a hajnalig tartó tracspartit. Mire Lindáért mentem a szemhéjaim mögül nem nagyon láttam a városból semmit. A konzekvenciák levonása és a fényképmutogatás erősen másnapra maradt, persze szigorúan ücsörögve, mert lábra állni csak két nap múlva tudtam. A hólyagok visszahúzódása és a térdkalácsom újra zsírzása után a kellemes emlékek maradtak bennem. Zolival és Zsófival pár napig még együtt vacsiztunk, mielőtt továbbindultak észak felé. Rittyentettünk egy remek Gulyást is, majd visszaállt minden a normál kerékvágásba…..