Nos, végeredményben úgy alakult a helyzet, hogy lett nagyságrendileg 10 nap kényszerszünetünk a bányás munkában, mert ennyi holt idő keletkezett a munkaengedély megújításában. Természetesen kétségbe nem igazán estünk, de Nouméá-ban nem szerettünk volna maradni ilyen hosszú időt munka nélkül, mert csak a pénzt nyeli és élményt már nem igazán ad. Ezért kitaláltuk, hogy inkább átruccanunk egy 80 km-re lévő kis szigetre, amin még a homok is fehér. Név szerint Ile des Pines, azaz a Fenyők szigete.

Csütörtökön jöttünk fel a bányából a fővárosba. Itt, a főtéren csütörtök esténként vásár van és koncert, amibe nagyon kellemes belecsöppenni, hát, ha még akad is egy üveg vörös bor az ember szatyrában, közben polinéz muzsikát hallgatva (azt hiszem az volt, maori, ha jól hallottuk/láttuk).

Pénteken nagy bevásárlásba kezdtünk. Kezdtük azzal, hogy megvettük a szombati hajóra a jegyeket. 2 főre retúrba fizettünk kb 22000 frankot, ami kb 50000 forint. Hát ez a se nem olcsó, se nem rémesen drága kategória egy trópusi szigetre. Majd jöttek sorba dolgok, mint fürdőruha, snorkelling felszerelés, nadrág mindkettőnknek és hasonló nyári dolgok, amiket eddig nem volt igazán szükségünk beszerezni. Sátrat és derékaljat megúsztuk, mert tudtunk kölcsön venni a hostelből ingyér’.

Aprónép Kanumérán

Aztán szombat hajnal 6-kor már indultunk is. Az út egész hullámosra sikeredett ezzel a közel hatalmasnak mondható katamarán talpakkal ellátott Betico nevű csodával. 3 óra alatt ott is találtuk magunkat, ahol kellett. Hófehér homok, türkizárnyalatú víz, napsütés. A hajó Baie de Kuto-ban tesz ki. Ez a legfehérebb, amolyan katalógusfotós. A mellette lévő öböl pedig Baie de Kanuméra, ami gyönyörűséges, egy szilával a közepén.

Baie de Kanuméra sziklája

..szintén, csak most nem a szikla

A szikla el van átkozva, tabu

Alkotok a Baie de Kuto-ban

Igyekeztünk inkább kicsit elhagyatottabb kempinget keresni és elhagyni a populárisat (Nataiwatch), ami sikerült is, saját tengerparttal, fejenként 1000-ért (frank). Lulu és Elen kempingje, ami igazából a hatalmas hátsókertjük. És egyedül voltunk..

Lulu és Elena kempingje

A saját part

A saját parton sétába fogtunk és mindenféle csuda fotó készítése közben ki is derült, hogy valójában ez nem a mi partunk, hanem 2 kis-középtestű kutyáé, akik nem fogadtak minket túl nagy szeretettel, de ugatással, fog mutogatással és morgással annál inkább. A dolgot Viktor vádlija bánta, az enyém megúszta. Valószínűleg nem jött be nekik az őrült/ködkürt sikolyom. A véres jelenetek közepette kijött a gazdi is, aki egy helyi hölgy volt, s szívélyesen el is fuvarozott minket a kórházba, ahol el lett látva a harapás, szőrivel. Hely szerint Vao-ban. Tetanus is járt, kisebb hadakozás árán (náluk ez 10 évenként kötelező oltás és úgy gondolták nálunk is.) és antibiotikum is. Ugyan pár napra meghiúsította Viktor fürdőzését, de a séta még ment kötéssel is.

Sérült, a medvetámadás után

Például aznap délután láttunk egy elég nagy teknőst, csak sajnos jobb fotó nem kerekedett róla az alábbiaknál. De szép példány volt, annyi szent.

Teknős, amolyan nagyobbacska

A Baie de Kuto-ba vezető út

Délutánra maradt egy kis napfényben ücsörgés, kókusz vadászattal/evés-ivással. No meg, hogy még legyen egy kis poén a napban, ebéd tájt rendeltünk vacsorát a háziúrtól (pontosabban a mostahafiától), amit a fiú elfelejtett leadni, s ezáltal nem kaptunk semmit, aminek személy szerint marhára örültem…

A kókuszvadász

Vasárnapra kicsit borultabb idő kerekedett (de csak kicsit) és hát Viktor úgy sem mehetett még vízbe, ezért gondoltunk nézünk kicsit ezt meg azt, mint például ódon víztelepet, elhagyatott börtön romokat és barlangot. A víztározó a mai napig működik. A börtön 1900 körülig szolgált az idedeportált foglyok nem éppen javára (bár ennél csúnyább helyet is találhattak volna, mint egy csodaszép hófehér sziget) és egész mutatósak a romjai. Nem is értem, hogy-hogy nem hordták szét a helyiek saját házaik felépítéséhez.

Börtön romok

Még mindig működő vízmű

A barlang pedig nem a 20. századból való, ahogy az szokott lenni..szóval régebbi, ahogy az őt felépítő mészkő is az. Alján tavacska, nagyjából 2 közepes teremnyi még a víz alatt (leírásból tudom, nem úsztam). A bekötőútig stoppal sikerült eljutni pikk-pakk, majd onnan fél órás séta a barlangig, amit kőbaba és kihelyezett ajándékok jeleznek. Onnan mondjuk 1 perc. És hát a legfontosabb, amit majd elfelejtettem: a neve 3. barlang (Grotte de La Troisiéme). Különleges felszereltséget nem igényelt lámpán kívül. Beszéljenek a képek most már helyettem.

Miután kijöttünk még tovább sétáltunk a földúton, s újabb bő fél óra után kilyukadtunk a tengerpartra, nem éppen csúnya öbölre bukkanva, ami a Baie de Kuumo névre hallgat.  Itt szedtem magamnak kis kókuszdiót, amit megkedveltem, de az Uram nem engedte, hogy hazacipeljem, ezért a barlang előtt hagytam ajándékba. A part közelében találkoztunk 2 turistasráccal, akik a barlangot keresték, s kissé már túljöttek rajta..fél órányival. Stoppolni hazafele is pikk-pakk sikerült, s ez így lesz az elkövetkezendő napokban is.

Baie de Kuumo

Szerzeményem

Délután még kiruccantunk egy kicsit a Kanumera sziklához merülni egyet, pontosabban Viktor csak kívülről őrizte épségemet, amíg vízitehénként lebegtem.

Vasárnap este már járt finom halvacsora, amit Elene főzött, s hát isteni finom volt! 1 adagot ettünk meg ketten, 2000. Még ekkor segített nekünk Lulu leszervezni egy rokonukat a következő napi Nokanhui atoll túránkhoz.

A hétfői Nokanhui atoll túra jól kezdődött, napsütéssel, szép idővel. Ugyan kapitányunk kicsit késett értünk, mondjuk fél órát, amire azt hittük, hogy már el sem jön, de végül megérkezett. A szembe parton még felszedtünk 2 japán lányt, majd talán olyan fél óra volt az út az atollig. Hófehér homok, szuperkék víz, mindez a semmi közepén. Mutatós a javából.

A Kapitány

Nokanhui Atoll

A gond csak bő fél óra eltelte után adódott, amikor elkezdtek gyülemleni a felhők, s a kapitányunk is odacsónakozott hozzánk ezerrel, hogy uzsgyi van. Hát mondanom sem kell, nem lettem boldog a dologtól…sőt…szinte alig fotóztam valamit, annyi ötletem és tervem volt…romokba dőlt, mérges voltam. Azóta is az vagyok. Nem volt szép dolog ez az időjárástól..nagyon nem.

Ilot Brosse

Átdepózott minket egy Ilot Brosse nevű szigetre, ahol voltak fedett kis építmények. Tüzet rakott, halat sütött a japán lányoknak, mert befizettek rá. Nekünk se hal, se atoll, se napsütés. No meg se ruhák, hideg volt. De forró kávé jutott a tűz mellett és a legfontosabb dolog is.

A japán leányok is átal fagytak.

Visszaút előtt engesztelés képen (vagy pénzt várva érte) kaptam egy halat. Aminek örültem. No és még manta ráját és óriásteknőst is láttunk.

Ő a manta, nem a teknős

A sátrunk hálisten nem ázott csonttá, gyorsan behúztuk fedél alá, hogy hamarabb száradjon.

Mivel túl sok időnk maradt még aznapra, bestoppoltunk Vao-ba. Bár az időjárás nem javult, s fától fáig rohangáltunk, hogy kicsit meneküljünk az égszakadástól, a felfedezési vágyunk akkor is nagyobb volt.

Az eső alulról felfele esett, mint Forest Gump esetében. De azért elbattyogtunk a St Maurice partra.

Viszont este várt már újra a finom vacsora, de oly bohók és mohók voltunk, hogy nem készítettünk róla időben fotót…hupsz!!